Francia festő, leginkább virágkompozícióiról és kortárs párizsi művészeket ábrázoló csoportportréiról ismert.
1836. január 14-én született Grenoble városában, Franciaországban. 1841-ben a család Párizsba költözött. A fiatal Henrinek első rajzleckéit apja tartotta, aki portréfestő és rajztanár volt. 1854-től a párizsi École des Beaux-Arts-ban tanult egy ideig, majd sok időt töltött a Louvre-ban, ahol a régi mesterek munkáját másolta. Múzeumi gyakorlásai közben találkozott először Eduard Manet-el, Berthe Morisot-tal, Edgar Degas-szal, és jövőbeni feleségével, Victoria Dubourg-al. Az impresszionista festőkkel kötött barátsága ellenére stílusa konzervatív maradt. Munkássága erősen hatott a szimbolista mozgalomra a késői 19. században.
Néhány festményét kiállította a hivatalos francia Szalon, de 1863-ban a lázadó Visszautasítottak Szalonjának kiállításán is szerepelt alkotása. Technikája, főleg a későbbi időszakban független volt.
Virágfestményei különösen Angliában voltak népszerűek, ahová először James McNeil Whistler hívta meg. Az országban pártfogóra is talált Edwin Edwards személyében. A vagyonos művész és gyűjtő éveken át támogatta Fantin-Latour-t csendéleteinek megvásárlásával. Az 1870-ben készült munkáit a letisztult és egyszerű kompozíció jellemezte, míg 1880-as csendéletei sokkal összetettebbek és részletesebbek. Az apró részletek észrevételének képességével, amit portréfestőként fejlesztett ki, képes volt minden egyes virágot figyelemreméltó sajátossággal ábrázolni.
Órákat töltött Manet műtermében, ahol több képet is festett az ottani művészközösségről. Mégis, vibráló szociális körei ellenére, valahogy kívülálló maradt. Ahogy idősebb lett, egyre kevesebbet látogatta a művész kávéházakat, inkább a régi barátaival töltött időt részesítette előnyben. Utolsó periódusát a litográfiának szentelte. Remek portrékat és képzeletbeli, mitológiai képeket alkotott Richard Wagner, Berlioz és mások zenéinek illusztrálásához. 1875-ben feleségül vette a festő Victoria Dubourg-ot, akinek családja vidéki birtokán töltötte a következő nyarakat. Lyme kórban halt meg 1904. augusztus 25-én. Fantin-Latour a 19. század egyik leghíresebb francia realista festője; annyira közismert, hogy még egy százszirmú (centifolia) rózsát is elneveztek róla. Festményei ma is kedveltek, számos múzeumban megtalálhatóak.
1. 2. 3. 4.
Les Batignolles volt az a negyed, ahol Manet és több, később impresszionista művész élt. A mű tiszteletadás Manet-nak. Balról jobbra felismerhetjük Otto Schölderer-t, egy német festőt, aki azért jött Franciaországba, hogy megismerje Courbet követőit, a markáns arcú Manet-t festőállványánál ülve; August Renoir-t kalapot viselve; Zacharie Astruc-ot, a szobrászt és újságírót; Émile Zola-t, a festészet új stílusának szószólóját; Edmond Maître-t, a Town Hall hivatalnokát; Frédéric Bazille-t, akit néhány hónappal később megöltek az 1870-es háborúban 26 évesen; és végül Claude Monet-et láthatjuk.
Komolyak, öltönyük sötét, arcuk csaknem ünnepélyes: Fantin-Latour szerette volna ezeket a fiatal művészeket - akiket nagyon becsméreltek ebben az időben - komoly, tiszteletreméltó figurákként ábrázolni.
Via
A halhatatlanság megszemélyesítője kezében a győzelem pálmalevelét tartja, és virágokat szór egy sírkőre melybe Delacroix neve van belevésve. A háttérben Notre Dame tornyai és a Pantheon emelkedik ki a párizsi láthatárból. Fantin-Latourt nagymértékben inspirálta Eugene Delacroix munkássága, akinek naturalisztikus szín és formaábrázolása még halála után is sokáig vitatott téma volt.
Via
Fantin-Latour egy évvel Delacroix halála után festette meg ezt a csoport portrét, hogy megadja neki azt a hódolatot, melyet életében nem kapott meg. Írók és művészek csoportosulnak egy tíz évvel ezelőtt készült Delacroix portré körül. Láthatjuk Fantin-Latourt fehér ingben, kezében palettával, James Whistlert az előtérben állva, Edouard Manet-t zsebre tett kezekkel , és természetesen Baudelaire-t jobboldalt ülve.
Via
Tannhäuser, a baloldalt ülő férfialak, úgy tűnik nem merül bele teljesen a vidám jelenetbe. A halvány testek és pasztell árnyalatok között egyedül ő van árnyékban. A Wagner operának, ami inspirálta ezt a festményt, a profán és a megszentelt szerelem közti küzdelem a központja, ez a feszültség a kettő között testesül meg a tűnődő Tannhäuserben.
Via
