A romantika korszakában élt művész Lipcsében született 1789. január 3-án. Igazi polihisztor volt széles érdeklődési körrel: egyszerre volt orvos, természettudós, filozófus, pszichológus és tájképfestő.
A romantika a 18. század végi Európában kialakult művészi és intellektuális mozgalom, melynek virágkora kb. a 19. század második feléig tartott. A romantika kifejezés eredete a francia "roman" szó, mely "regény"-t jelent. A 17. században melléknévként is használták - romanesque - ha olyasmit akartak jellemezni ami regényes vagy kalandos volt. A kor jellemzői közé az érzelmek és az individualizmus hangsúlyozása, a szabadság eszméje és vágya mellett a természet szépsége iránti mélységes csodálat és a múlt idealizálása jellemezte, főleg a középkoré. A népi kultúra, népköltészet, nemzeti irodalom, valamint a mitológia és folklór iránti érdeklődés felerősödik, megkezdődik a népmesék gyűjtése, az irodalomba beemelődik a népnyelv. " A klasszicizmus nagy alkotásai a lélek legfelsőbb, legvilágosabb emeletén játszódnak le, a világos tudatban. A romantika nagy korszaka viszont éppen arra törekedett, hogy lehatoljon a lélek pincéibe, bányáiba, a tudat alatti birodalmába. Ezért játszik olyan nagy szerepet az álom és azok az ősi kifejezési formák, amelyek az álommal rokon ok, és a tudat alatti rétegekből táplálkoznak: a mese, a monda, a mítosz és a babona. A romantika visszahelyezte jogaiba a meseerdő holdvilágát, a tündéreket akik könnyedén és csábítóan lejtenek, mint az ember teljesülhetetlen vágyai, a sírokat és kísérteteket, az ember ősi és minden ésszerű gondolásnál erősebb borzongását és iszonyatát a természet és az örök halál rejtelmeivel szemben. A romantika ebben az értelemben az észen inneni, észen túli dolgok lázadása az ész ellen." (Szerb Antal)
Az érzelmek és érzékek felmagasztosultak, az én felé fordulás, az elmélyültség, az emberi személyiség és annak hangulatainak fokozott kutatása és vizsgálata fontossá vált. Ebben a korban írnak először a tudatalatti világáról, mely téma később Carl Gustav Jung idejében bontakozik ki részletesebben. A művészekről is egy újfajta szemléletmód alakult ki: már egyéni alkotókként jelennek meg, akiknek kreatív szelleme fontosabb mint a merev ragaszkodás az előírt szabályokhoz és hagyományokhoz. Legerőteljesebben a képzőművészetben, zenében és irodalomban találkozhatunk vele, de a történetírásra, tanításra, sakkra, társadalomtudományra és a természettudományra is hatott.
 |
| Vándor a hegytetőn (Wanderer on the Mountaintop), 1818 olaj, vászon, 43.2 cm (17 in) x 33.7 cm (13.2 in) Saint Louis Art Museum |
A romantika részben egyfajta reakcióként jelent meg az ipari forradalomra és a felvilágosodás korának uralkodó ideológiájára, különösképp a természet tudományos racionalizálására. A romantikában a természet és az ember nem különül el, hanem egységet alkot egymással. "A természetet, amint ismeretes, Rousseau és kora fedezte fel. Addig csak táj volt, a szónak bizonyos, a mainál szűkebb értelmében: táj, mint háttér a festményeken, táj, mint az elbeszélésben lefolyó cselekmény színhelye - mindig second planben, sosem az érdeklődés és az érzelem gyújtópontjában. Rousseau, a proméneur solitaire és kortársai eszméltek rá, hogy a természet szép, a természet jó, sőt furcsa módon igaz is, a természet megvigasztal és visszavárja eltévedt gyermekeit. A rousseaui természet dialektikus jellegű. Elsősorban negatív: természet az, amit nem az emberek csináltak. Természet az, ami természetes és nem mesterséges. A természet ellentéte a társadalom. A természetet szeretni annyi, mint tiltakozni a társadalom ellen.
Csak nagy lassan fedezték fel azután a természetet mint pozitívumot: az erdők, hegyek, rétek, vizek, a nem-emberépítette világ nagyszerűségét és szellemi tartalmát. Divatba jöttek azok a vidékek, ahol csak «természet» van: a svájci havasok, az amerikai prairiek, a déltengeri szigetek. Ábrázolásukra és dicsőítésükre a romantika legkülönb írói vonultak ki. A német romantika azután felfedezte, hogy nem kell olyan messzire menni: az édes otthoni vidék is «természet», örömet okozó apró részletszépségekkel tele. Felfedezték a meghitt természetet, a XIX. századi költészet nagy ihletőjét. A német és angol romantikában a «természet» szó egy fogalmi árnyalattal gazdagabb lett. A francia, a rousseaui és chateaubriandi természet elsősorban társadalmi fogalom: a civilizáció ellentéte.
Az angol-német természet-fogalom, a német idealista filozófia hatása alatt, metafizikai tartalommal telik el. A természetben istenség lakik. Az a mély borzongás, amelyet a német erdők sűrűje, az angol tengerek végtelenje ébreszt fel a lélekben, a Numen adest érzése. A természet szó pantheisztikus színezetet kapott. A «természet» szó azonkívül erősen emocionális jellegű, minthogy a század, amely köréje épül, a XIX., annyira érzelmi beállítottságú. A természetbe belevetítik az emberi érzésvilág egész gazdagságát, a természet vidám, melankolikus, sívár, újjongó, játékos, vigasztaló, Erosszal telített, haragvó. Ha a «természet» szót kimondjuk, mindmáig ez a három komponens van benne: rousseaui dac az emberi mesterkéltség ellen, pantheista sejtelem a természetben rejlő istenségről, és bizonyos érzelmi készség, hogy az ember együttérezzen a természettel, «átélje», felolvadjon benne. " - Szerb Antal: Természet vagy Táj, Nyugat, 1940. 10. szám
A francia forradalom után sokan illúzióvesztést éreztek. Csalódtak a rációban és nyomasztónak érezték a túlzó modernizációt és gépiesedést, egyfajta elvágyódás alakult ki a városiasodó környezetből. Az irodalomban a kaland-, történelmi- és detektívregények és az egzotikus tájakon, szereplőkkel játszódó fantáziadús, szövevényes történetek népszerűségnek örvendtek. Az érzelmek kifejezése erőteljes: a művekben felfokozott életérzések, reményvesztettség, csalódás, világfájdalom jelenik meg, de ugyanígy forradalmi hevület és lángoló életöröm is. A romantika először a festészetben ábrázolódott pl. Francisco Goya, Eugéne Delacroix, William Turner, Caspar David Friedrich vásznain.
Carl Gustav Carus eleinte apja kérését követve kémiát tanult az egyetemen, mely hasznos lett volna a család gyapjúfestő üzletében, ám később érdeklődése inkább a természettudományok felé fordult. 1811-ben szerezte meg orvos- és filozófiadoktori diplomáját. 1814-ben a drezdai Szülészeti Klinika professzoraként és igazgatójaként dolgozott. Művészeti tehetsége az emberi test és anatómia bonyolultsága felé terelte figyelmét és lelkesen kutatni kezdte. Orvosi tanulmányai közben megismerkedett olyan romantikus metafizikával foglalkozó írók munkásságával, mint például Lorenz Oken és Joseph Friedrich Schelling.
Több éven át dolgozott egy az összehasonlító anatómiáról szóló illusztrált művön, melyet 1818-ban adtak ki Lehrbuch der Zootomia (A zootómia tankönyve) címmel. A 700 oldalas tanulmány a zoophyták, rovarok, halak, hüllők, madarak és emlősök szerveivel és struktúrájával foglalkozik. Az illusztrációk legtöbbjét eredeti boncolások alapján készítette, néhányat pedig más anatómustól vett kölcsön. A könyvben Carus részletezi az összehasonlítható szervrendszerek fejlődését az állatok különféle osztályaiban: az érzékelés, emésztés, szaporodás, légzés és emésztés szervei között. A témával mások is foglalkoztak, mégis az ő munkája terjedelmében és részletességében felülmúlta mindenkiét, hamar elismeréseket ért el. Le is fordították angol nyelvre, majd kiadták két kötetben Britanniában. 1836-ban a Royal Swedish Academy of Sciences (Svéd Királyi Tudományos Akadémia) külföldi tagjává választották. 1844-ben lehetőséget kapott elutazni Angliába a szász király személyes orvosaként.
Több művészetelméleti írást is létrehozott, de a gyakorlati rész is érdekelte: Johann Friedrich August Tischbeinnel tanult olajfestést, majd Caspar David Friedrich-el, a drezdai tájképfestővel is megismerkedett akivel többször jártak ki a vidéki tájakra együtt festeni. Friedrich romantikus tájképei apró ember alakjaival erőteljesen hatott Carus saját stílusára. Ezután Julius Schnorr von Carolsfeld tanította az Oeser rajzakadémián. Többnyire szabadidejében, a saját örömére vagy nehezebb időszakaiban, pl. kisfia halála idején önterápiaként festett, nem vágyott szakmai elismerésekre.
Kialakított egy tájképfestészeti elméletet, melyben "a tájkép triviális neve már nem tűnhet elegendőnek. Egy másik szót kellene talán keresni és bevezetni, s én ezt javaslom: a föld-élet képe, föld-élet művészete. (Erdlebenbild, Erdlebenkunst)” (Carus, 1831a: 118). Úgy gondolta, a romantika többi művészéhez hasonlóan, hogy a táj elemei hatással vannak a kedélyre és az érzések leképezhetők a tájképfestészetben: a táj elemei különféle lelkiállapotokat fejeznek ki.
 |
| Holdkelte a tengeren (Moon Rising over the Sea), 1827 |
A 19. században a romantika korában a tudósok között is egyre többen váltak nyitottabbakká az úgynevezett "irracionális" témák felé, ahogy Carl Gustav Carus is. Úgy gondolta, a test nem független a lélektől, a kettő kölcsönhatással vagy egymásra, "a test is lélek". Tapasztalatai és megfigyelései alapján a betegségeknek részben tudatalatti okokat tulajdonított. A Vorlesungen über Psychologie (1831) című műben ezt a következőképpen fogalmazza meg: „nem lehetséges olyan betegség, amely kizárólag a tudatos lélekben gyökerezne” (Carus, 1926: 432).
A művész közeli barátságban állt Goethe-vel, aki erőteljesen hatott rá. Nemcsak rengeteget tanult tőle, de csodálta is őt, példaképként tekintett rá. A megbecsülés kölcsönös volt, Goethe is nagyra tartotta Carust. Mindketten érdeklődtek a természettudományok és a művészetek iránt, mely elmélyítette barátságukat. Carus festett is és művészeti nézeteit több megjelent tanulmányában is kifejti, egyikben pl. így ír: "... a művészet nemcsak, hogy nem gátolt természettudományi studiumaimban, hanem azzal szinte együtt járt...." Szerteágazó érdeklődési körei nem akadályozták, inkább kiegészítették egymást. A medicinán belül például a korban divatosnak számító fiziognómia is érdekelte, mely teória az emberi arckifejezéseknek, testtartásoknak az emberi természettel és lelkiállapotokkal való összefüggésének tanulmányozásával foglalkozott. Carus a témát továbbfejlesztette és több évtizedes tapasztalatai alapján megjelentetett az általa csak emberismeretnek nevezett elméletről egy 400 oldalas könyvet "Symbolik der menschlichen Gestalt" címmel.
Pszichológiai kutatásának eredményei a tudatalatti elmefolyamatokról és az álmok világáról sokat segítettek e tudomány fejlődésében. Elsőként ő írt a tudatalattiról, sőt a kifejezést is ő használta először, ezzel megalapozta a később Jung és mások által bővebben leírt mélylélektant. A témát Psyche (Pforzheim, 1864) című könyvében fejti ki, mely lenyűgözőnek és újítónak számíthatott abban a korban, sőt a jelenlegiben is aktuális téma: " A tudatos lélek megismerésének kulcsa a tudattalan tartományában rejlik. Ez a magyarázata annak, miért olyan nehéz, ha nem lehetetlen, legalábbis látszólag, felfogni a lélek rejtélyét. Amennyiben teljességgel lehetetlen volna fellelni a tudattalant a tudatosban, az embernek kétségbe kellene esnie, hiszen nem lehetne biztos benne, hogy valaha is megismerheti-e a lelkét, vagyis szert tehet-e voltaképpeni önismeretre. Amennyiben azonban ez a lehetetlenség csak látszólagos, a lélek tudományának első feladata annak a felderítése, miként képes az emberi lélek leereszkedni ebbe a mélységbe." Jung saját munkáiban is többször említi meg Carust, a tudattalan fogalmának közvetlen előfutárának tartotta Eduard Hartmann mellett.
Számos elismerésben részesült, könyveit a szakirodalom örömmel fogadta, kétkötetes nőgyógyászati tankönyve is elterjedt volt. 1862-ben megválasztották az Academia Carolo-Leopoldina elnökének, mely intézmény Európa egyik legtekintélyesebb természettudományi akadémiájának számít, ahol 1869-ben bekövetkezett haláláig tevékenykedett.
,%20Faust%20in%20the%20Mountains%20(c%201821),%20oil%20on%20canvas,%2048%20x%2038%20cm,%20Staatliche%20Kunstsammlungen%20Dresden,%20Dresden,%20Germany..jpg) |
| Faust a hegyekben (Faust in the Mountains), 1821 körül olaj, vászon, 48 x 38 cm Staatliche Kunstsammlungen Dresden, Drezda, Németország |
 |
| Tölgyfák a tengernél (Oak trees by the Sea), 1834-35 |
 |
| A zene (The Music), 1826 olaj, vászon, 23.5 cm (9.2 in) x 21.5 cm (8.4 in) Staatliche Kunstsammlungen Dresden |
 |
| Park és szökőkút holdfényben (vagy Szökőkút templom előtt) (Park with a fountain in the moonlight or Fountain before a Temple), 1851 után 45,7 x 28,5 cm, Thaw Gyűjtemény |
,%20Clouds%20of%20Fog%20in%20the%20Saxon%20Highlands.jpg) |
| Ködfelhők a Saxon hegyvidéken (Clouds of Fog in the Saxon Highlands), 1828 olaj, vászon, 40 x 37 cm Staatsgalerie Stuttgart |
 |
| Zarándok sziklás völgyben (Pilgrim in a Rocky Valley), 1820 körül olaj, vászon, 22.0 x 28.0 cm Alte Nationalgalerie, Staatliche Museen zu Berlin |
"A zarándok emlékeztet minket a távolság eszméjére, a föld felszínének mérhetetlenségére; de mindig a táj lesz az, mely meghatározza az élőlényt"- Carus ekképp írt a tájképfestészetről egy 1820-as levelében. A zarándok az éjszakában sétál, át a sötét völgyön a hajnalcsillag felé. via
 |
| A Goethe emlékmű (The Goethe Monument), 1832 olaj, vászon, 72 x 54 cm Kunsthalle, Hamburg |
 |
| Esti fény Pillnitznél (Evening Light near Pillnitz), 1835 körül olaj, karton, 13.5 x 19.6 cm |
 |
| Holdfényes táj (Moonlit landscape), 1859 olaj, vászon, 30 cm (11.8 in) x 41.5 cm (16.3 in) Staatliche Kunstsammlungen Dresden |
 |
| Olasz halászok Nápoly kikötőjében (Italian fishermen in the port of Naples), 1828-29 olaj, vászon, 43.5 cm (17.1 in) x 34.5 cm (13.5 in) Magángyűjtemény |