George Inness

A művészre karrierje kezdetén leginkább a 19. századi amerikai romantikus stílusú Hudson River School tájképfestőkből álló művészcsoport hatott. Általában nagyméretű vásznakra festették részletgazdag és idealizált természetképeiket, melyekben a megművelt és az érintetlen táj megfér egymás mellett. A panteizmushoz és más nondualista ősi filozófiákhoz hasonlóan úgy gondolták a természet Isten megnyilvánulási formája, előszeretettel emelték ki a táj, az erdők, hegyek és vízesések monumentalitását. Ezen kívül Inness későbbi európai utazásai során tanulmányozta a régi mestereket és a francia tájképfestő csoport, a Barbizon iskola művészeinek alkotását, ahol megismerkedett Emanuel Swedenborg filozófiájával, mely későbbi, érettebb művészetének másik legfontosabb ihletője lett (1879-1894).

Néhány művész, akik később barbizoni festőkként lettek ismertek, az 1830-as évektől gyakran látogatott el a Párizs környéki fontainebleaui-erdő közelében lévő faluba, Barbizonba festeni, később volt aki oda is költözött hosszabb időre. Az akkori megszokott, Szalon diktálta irányzatokkal szembemenve csendes ellenállással, a holland tájképfestőkhöz hasonlóan egyszerűen úgy festették meg a természetet ahogy látták, az érzelmeikre és szemükre hagyatkozva a klasszicista, árkádiai, kissé színpadias képi világ helyett. Nem alkottak művészcsoportot, mégis hamar ismertek lettek és egyre több festő követte példájukat, többek között Théodore Rousseau, Charles-Francois Daubigny és Jules Dupré. Leginkább a szabadban, en plein air alkottak. Nem mindenben gondolkodtak egyformán, ám abban egyezett szemléletmódjuk, hogy mindannyian kedvtelve gyönyörködtek és töltöttek időt a természetben melyet ezzel együtt önálló, független festészeti témának tekintettek, így nem meglepő, hogy erősen hatottak más, kortárs és későbbi tájképfestőkre egyaránt.

A 19. század romantikus tájképfestészetét áthatotta egyfajta panteisztikus áhítat a természet szakralitása iránt. Ezt az elméletet több misztikus gondolkodó, pl.  Carl Gustav Carus is kidolgozta. Keleten már évszázadok óta ismert jelenség, pl. a hinduizmusban a természet Isten vagy Brahman megnyilvánulása, de az ősi Kelták is hasonlóan gondolkodtak: a természet és a spirituális világ nem különül el egymástól. Szépen kifejezi a 19. századi természetfelfogást a svéd filozófus, Henri-Frédéric Amiel egyik mondása: "Minden táj egy lelkiállapot". 

George Inness stílusa különbözőképpen változott 50 évig tartó, több mint 1000 művet eredményező karrierje során, de témáját tekintve állandó maradt. Munkái rendszeresen lelkes fogadtatásban részesültek az erőteljes hangulat, atmoszféra és érzelmi mélységeket keltő hatásuk miatt. A se nem tisztán realista, sem impresszionista Inness egyfajta átmeneti művész volt. Azon dolgozott, hogy összekapcsolja a földit és az égit és hogy a helyszín teljes esszenciáját tudja kifejezni vásznain. A fény, színek és árnyékok mestereként komplex jeleneteket festett gyakran elmosódott elemekkel, éles és aprólékosan kidolgozott részletekkel a tapasztalás egyszerre fizikai és spirituális természetének összefonódásaként. Művészetével szerette volna kifejezni a láthatatlan valóságot, a látható és láthatatlan kapcsolatát és a táj által keltett érzéseket.

George Inness, 1975 után

Életében a kritikusok Amerika egyik legnagyobb művészének tartották, gyakran „az amerikai tájképfestészet atyjaként” emlegették. Leginkább érett munkáiról ismert, melyek nem csupán szemléltetik a tonalizmust, de egyszerre egy eredeti amerikai stílus is jellemző rájuk.

A művész népes családba született 13 gyerek közül az ötödikként, a farmer John William Inness és felesége Clarissa Baldwin gyermekeként. 1839-ben kezdett el művészetet tanulni, első mestere, a vándorfestő John Jesse Barker vezetésével. Tinédzser éveiben térképmetszőként dolgozott. Ekkoriban ismerte meg Régis Francois Gignoux-t, akitől sokat tanult. Beiratkozott a National Academy of Design képzéseire és tanulmányozta a Hudson River School művészei, pl. Thomas Cole és Asher Durand képeit. „Ha” – Inness később így emlékezik vissza - „ezt a kettőt elegyíteni lehet, én megpróbálom”. Az 1840-es évek közepétől kezdtek festményei kiállításokon bemutatásra kerülni. Első műtermét 1848-ben nyitotta meg New York-ban. Egy évvel később feleségül vette Delie Milert, aki néhány hónap múlva meghalt, majd a következő évben Elizabeth Abigail Hart-ot, akitől 6 gyermeke született.

1851-ben egyik támogatója szponzorálásának köszönhetően első európai útja megkezdődött. 15 hónapig maradt Rómában, ideje leginkább festéssel, tanulással, klasszikus és kortárs művészek tájképeinek tanulmányozásával telt. Kibérelt egy stúdiót egy másik festő és későbbi barátja, William Page felett, aki beavatta Swedenborg filozófiájába, mely a természeti és spirituális világok összefüggései, a természet mint az isteni megnyilvánulása és más metafizikai gondolatokkal bővítette intellektusát. Feleségével együtt tért vissza Amerikába néhány év után, majd 1853-ban ismét Európába. Ezen útjain találkozott először Claude Lorrain, Nicolas Poussin és a barbizoni művészek festményeivel, melyek mély hatást gyakoroltak rá, ami művészetén is érzékelhetővé kezdett válni: többek között enyhült a merevség és az erős részletesség. A Barbizon látképek jellegzetességei közé tartoznak a lazább ecsetvonások, a sötétebb színpaletta, és a hangulat kihangsúlyozása. Inness hamar ezen irányzat vezető amerikai képviselőjévé vált, melyet egyfajta személyes stílussá fejlesztett ki. 1854-ben fia George Inness Jr., aki később apjához hasonlóan közkedvelt tájképfestő lett, megszületett Párizsban.

Berkshires-ben (In the Berkshires), 1850
olaj, vászon, 61 x 56 cm
Thyssen-Bornemisza Museum

Kb. 1855-től 1874-ig a művész ereje és tehetsége magasságába emelkedett az olyan munkákkal mint a Delaware Water Gap (1861). Jellegzetes kicsi vásznai ebből a periódusból mutatják, hogy már nem a Hudson River School aprólékosan kidolgozott részletei foglalkoztatták, hanem elkezdte felfedezni a fényt és színeket Camille Corot és a francia Barbizon iskola hatására. Egyre növekvő kontrollja a térbeli viszonyokra, mértékre, rajzra és színekre lehetővé tette egy idilli és nyugodt atmoszféra létrehozását a vásznain. A festő leginkább Corot hétköznapi, egyszerű tájábrázolását vette át, egyfajta bensőséges, meghitt érzéssel megfestett kompozíciókkal, szubtilis színezéssel és ködös atmoszférikus viszonyokkal. Elkerülvén a szigorúan vett tárgyiságot, a Barbizon művészek a naturalizmust líraisággal keverték egyszerre realista és költői természetképeket létrehozva.  

Nemi-tó (Lake Nemi), 1857
olaj, vászon, 102.6 × 138.1 cm
Yale University Art Gallery

A festő 1860-ban költözött Medfield-be, ahol egy istállót műteremmé alakított át. 1862-től művészetet tanított néhány évig, majd 1870 tavaszán visszatért Európába: élt Rómában, beutazta Tivolit, Albano-tót és Velencét, e tájak mélyen inspirálták. A festés mellett művészetkritikával is foglalkozott, írásai a New York Evening Post-ban és a Harper’s New Monthly Magazine-ban jelentek meg. Az 1860-as és 1870-es évekbeli munkái gyakran a holland tájképfestészet és piktoreszk felé hajlanak a felhős és sötétülő égboltokkal. Ide tartoznak szülőországa tájait ábrázoló képek (Őszi Tölgyek, 1878, Catskill-hegység, 1870), és a tengerentúli utazások, főleg Olaszország és Franciaország ihlette jelenetek (A szerzetes, 1873, Étretat, 1875). Kompozíció, rajzprecizitás és a színek érzéki használata szempontjából a művészt e festmények a legjobb amerikai tájképfestők közé emelték.

Domboldal, Étretat (Hillside at Étretat), 1876
olaj, vászon, 65.41 × 97.47 cm
National Gallery

A festő olyan munkáin, mint az Őszi tölgyek az érzelmek nagyfokú koncentrációja nyilvánul meg és már érződik ahogy a színek kezdik meghaladni a formát, és a korai részletgazdag stílus egyre kifejezőbbé válik, mely későbbi munkáin látható lesz. A Színek és Megfelelések (Le Correspondences) című írásában fejezte ki ezt az elképzelést, melyben leírja a különféle színkombinációk spirituális szimbolizmusát. Úgy gondolta a természetben mindennek spirituális jelentése van, mely lehetővé teszi a spirituális igazságok érzékelését a természet szépségén keresztül. Ahogy misztikus természetszemlélete erősödött, festményei egyre inkább csillámló színekben oldódtak fel, mely már önmagában lenyűgöző volt és már nem formai konstrukciókból álltak. A gém otthona, 1893-ban festett képen szubtilis tónusváltozatosságot használ a ködös atmoszféra érzékeltetésére; a színek átfedő fátyolrétegei egyesítik a földet és eget kihangsúlyozva az univerzum harmóniáját – mely a Swedenborgianizmus központi elve, a gondolat- és hitrendszeré melyet képviselt. Emellett a természet aprólékos ábrázolása helyett a táj által keltett érzések kifejezésére fókuszált, mely hatásokat szuggesztív színekkel és meghatározhatatlan formákkal ért el.  

Őszi tölgyek (Autumn Oaks), 1878
olaj, vászon, 54.3 x 76.5 cm
The Metropolitan Museum of Art

A svéd filozófus teológiájának hatása egyre inkább érződött képein. A művészt különösen érdekelte az a felfogás hogy a természetben minden kapcsolatban van valamilyen spiritualitással, és az isteni bölcsesség és szeretet végtelenül áramlik a világba és az élőlényekbe. Ez az életadó áramlás a kreatív és felemelő tapasztalatokban is megnyilvánul. Inness különösen inspirálónak tartotta a filozófus egyik követőjének, William James-nek a Pszichológiai Alapelvek (1890) című könyvben is leírt "gondolatáramlás" elképzelését, mely szerint a a mentális folyamatok és a tudat egyfajta dinamikus, folyton változó, folyóhoz hasonló áramlás. A művész ezen kívül érdekesnek tartotta azt is ahogyan a misztikus tapasztalások átalakítják viszonyulásunkat a természethez. A természet mint az isteni megnyilvánulása felfogás jellemző volt a Hudson River School filozófiájára is, de George Inness ezeket az eszméket még magasztosabb szférákba emelte. Rousseau-val is rokonszenvezett, ugyanis mindketten úgy gondolták hogy egy anyagtalan, sőt természetfeletti erő hozza létre az élet minden formáját.

Fia, George Inness Jr. is festő volt és követte a Barbizon iskola gyakorlatait, ellenállt az impresszionizmusnak apja határozott meggyőződésével egyetértve, akinek 1884-ben retrospektív kiállítása nyílt, mely elismerést hozott az Államokban. 

Napkelte (Sunrise), 1887
olaj, vászon, 76,3 x 114,5 cm
Brooklyn Museum

Két kémény homályos formái (amelyek egy nyomdához tartoztak a művész montclair-i otthona közelében) láthatók a vidéki tájat betöltő ragyogó narancssárga homályban. A swedenborgi hit lelkes követőjeként George Inness mélyen hitt mind a vidéki, mind az ipari munka spirituális szépségében. A swedenborgi érzékelésről alkotott elképzelésekre támaszkodva igyekezett a spirituális valóságról alkotott saját tapasztalatait intenzív színekkel és egységes atmoszférával átadni.

Holdkelte (Moonrise), 1887
olaj, vászon, 51.4 × 77.5 cm
Yale University Art Gallery

A költői és megindító alkonyati tájkép a holdat ábrázolja, amint felkel New York állam Alexandria-öblének mocsarai és szigetei felett. George Inness úgy érezte, hogy a műalkotás célja „nem az oktatás,  hanem egy érzelem keltése… és a mű igazi szépsége az általa kiváltott érzet vagy érzelem szépségében rejlik.” A festő a természet egészét szimbolikusnak és mélyebb értelemmel telinek tekintette, tájképeit spirituális dimenzióval ruházta fel, melyekre a 18. századi svéd teológus, Emanuel Swedenborg gondolatai hatottak.

Miután 1885-ben letelepedett Montclair-ban, és főleg élete utolsó évtizedében a misztikus komponenst a formák elvontabb kezelésével, lágy körvonalakkal és telített színekkel fejezte ki, az ég és föld drámai és mély párhuzamával kihangsúlyozva a tájat és a festék egyre személyesebb, spontánabb és gyakran szenvedélyesebb kezelésével. Különösen a legutóbbi az, ami megkülönbözteti a hasonló elveket követő luminista festőktől.

Egy interjúban Inness úgy fogalmazott, hogy a művészetet értelme az hogy „a művész egyéni spirituális természetét kultiválja, művelje”. Spirituális és érzelmi megfontolások iránti állandó érdeklődése nem akadályozta meg abban hogy tudományosan tanulmányozza a színeket, sem pedig abban hogy matematikát és strukturális megközelítést alkalmazzon kompozícióihoz: „ A költői minőség nem a Természet tényei és igazságai elutasításával érhető el.. A költészet a valóság víziója.”

1894-ben halt meg Skóciában. Fia visszaemlékezése szerint épp a napnyugtát nézte, majd hirtelen levegőbe emelte kezeit és felkiáltott: „Istenem, mennyire gyönyörű!”, majd a földre esett és pár perccel később meghalt. New Yorkban emlékkiállítást rendeztek tiszteletére. A Montclair Művészeti Múzeum a világ egyetlen múzeuma, melynek Inness-nek szentelt galériája van, 2023 óta a művész 24 munkájából áll.

George Inness érett, filozofikus, Barbizon-inspirálta tájképei egy magasabb erőt szimbolizáltak, melyet a körülötte lévő világban tükröződni látott, párhuzamosan azzal ahogy egyre jobban növekedett elköteleződése a svéd filozófus eszméi iránt, melyek alapja a megfelelések doktrínája. Alfred Trumble 1895-ben ekkép jellemezte e princípiumokat:

„Csak Isten létezik… Látszólagos életünk, a Földön nem más mint isteni jelenlét, mely különböző mértékben létezik az egyénekben és a tárgyakban.”

„A Swedenborgiánusok számára Isten és a fizikai világ közti kapcsolat megértése feltárta a spirituális világot, mely válaszul feltárta a természeti világot egy újfajta módon. „

Swedenborg ily módon fejti ki a témát A végtelen, a létezés végső oka (1734) című könyvében : 
„Az emberi ész, akarva vagy nem akarva, kénytelen elismerni, hogy a természet oka egy teljesen ismeretlen Valami, és hogy ezt a Valamit soha nem fogjuk tudni megismerni tudás alapján – egy lény, akit helyesen Végtelennek nevezünk.”

 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 

Milton, New York, 1856 körül
rajz, 30,2 x 45,7 cm
Yale University Art Gallery

Napfény és Árnyék (Nyárközép) (Sunlight and Shadow, also known as Midsummer), 1860
olaj, vászon
Magángyűjtemény 

Téli ég (A Winter Sky), 1866
olaj, vászon, 82 x 102 cm
Cleveland Museum of Art

Tenger (A Marine), 1874–75 körül
olaj, vászon, 76.8 × 114.9 cm
Art Institute of Chicago

George Inness durva, energikus ecsetvonásai az óceán nyers szépségét és potenciálisan pusztító erejét idézik fel ebben a drámai tájképben. A festményt egy európai útja során alkotta meg. Korábban úgy gondolták, hogy a franciaországi Normandiában található Étretat-t ábrázolja, de a kutatók ma már úgy vélik, hogy a képen az olaszországi Porto d'Anzio látható. Az eget narancssárga és fehér fényfoltok világítják meg körvonalazva a hajókat és a távoli várost a horizonton. Az előtérben lévő központi szikla felületének gondos tanulmányozása jól szemlélteti ahogy a művész a textúra és az árnyékolás eltolásával hangsúlyozni tudta a nap és az árnyék, a nedves és a száraz, valamint a tiszta és az algásodás közötti különbségeket. 

A Barberini Villa fenyőligete (Pine Grove of the Barberini Villa), 1876
olaj, vászon, 200 x 301 cm
The Metropolitan Museum of Art

A Barberini Villa Castel Gandolfo városának szélén található Róma délkeleti részén. A város, mely népszerű úti cél volt a 19. századi tájképfestők körében, az Albano-tó felé néz, mely a festményen is látható a fákon keresztül. Inness szokatlan módon két, majdnem egyenlő részre - sötét, szilárd föld és fényes, üres ég - osztotta fel a kompozíciót. Ez lehet Swedenborg filozófiája iránti érdeklődésére utal, mely a rend és egyensúly keresésére inspirálta a természetben. Az elegánsan, szomszédai fölé emelkedő legmagasabb fa súlyos impasto technikával készült (melyben a festéket nagyon vastagon viszik fel a vászonra és az ecsetvonások láthatók maradnak), majd a művész merev ecsettel pontozta. A hatás hangsúlyos: a lomb észrevehetően kiemelkedik a felszínből.

Reggel (Morning), 1878
olaj, vászon, 76.2 x 114.3 cm
Thyssen-Bornemisza Museum

George Inness élete utolsó évtizedeiben ért el nagyobb sikereket, amikor eltávolodott a természet realisztikus utánzásától a téma esztétizált víziója javára, hogy stimulálja és inspirálja a néző elméjét és lelkét. A Reggel karrierje utolsó időszakában készült mikor visszavonult Montclair-be. A harmonikus kompozíció ezt az új megközelítésmódját tükrözi: a mező intenzív zöldjét az előtérben halványan megfestett tehenek árnyékolják a sötétebb, ködös fák területeibe középen, melyet a horizont kékeszöldje követ. A tónusos átmenetet az ég teszi teljessé, melyen egy csapat madár repül keresztül. 

A szivárvány (The Rainbow), 1878-79
olaj, vászon, 76,2 x 114,3 cm
Indianapolis Museum of Art

Hastings közelében (Near Hastings), 1878-83
olaj, vászon
Magángyűjtemény

A nővérek (The Sisters), 1882
olaj, karton, 50.8 × 40.6 cm
Art Institute of Chicago

Június, 1882
olaj, vászon, 76.5 x 114.9 cm
Brooklyn Museum

A Barbizon iskola egy 19. századi francia festőkből álló csoport volt, akik a Fontainebleau erdő közelében lévő Barbizonban dolgoztak. E francia stílus jellemzői közé tartozik a napfényes zöldekből és barnákból álló paletta, a laza ecsetkezelés és a pásztorjelenetszerű, idilli természetábrázolás. A Barbizon festőket gyakran az impresszionisták előfutáraként tekintik. Bár Innnesst az impresszionizmushoz kapcsolódó fényváltozások kevésbé érdekelték. Ahelyett hogy június napfényes palettáját használná, érett munkájában a Barbizon stílust alkalmazta, hogy sötét, ködös, spiritualitással átitatott tájakat fessen.

Holdfény (Moonlight), 1885
olaj, vászon, 35,5 x 40,6 cm
Weisman Art Museum

Ezen az atmoszférikus képen egy magányos nő áll a holdfényes kertben, hosszú, áramló ruhában. A színek sötétek és titokzatosak. A kép jobb oldalán egy korlát széle látható. Fák keretezik a tájképet és a ragyogó hold tükörképét. Az ehhez hasonló romantikus és poétikus festmények népszerűek voltak az 1800-as években. Nem láthatjuk a nő arcát, de azt igen, ahogy elmélyed gondolataiban és a gyönyörű jelenetben. Inness fénnyel és színekkel hozza létre a nyugodt, csendes, mégis drámai hangulatot.  

Holdkelte (Moonrise), 1888
olaj, vászon, 76.8 x 114.9 cm
Magángyűjtemény

George Inness a műtermében, 1890

Alkonyat Olaszországban, 1890
olaj, vászon, 50.7 × 76.2 cm
Art Institute of Chicago

Őszi erdő (Autumn Woods), 1891-94
olaj, vászon, 73.8 × 114.3 cm
Art Institute of Chicago

A gém otthona (The Home of the Heron), 1893
olaj, vászon, 76.2 × 115.2 cm
Art Institute of Chicago

A művész úgy gondolta "A festő igazi célja egyszerűen az, hogy mások elméjében reprodukálja azt a benyomást, amelyet egy jelenet tett rá... hogy érzelmet ébresszen.” Főleg későbbi éveiben arra törekedett, hogy a természet költészetét fesse meg a látvány helyett. Hogy elérje ezt, témáját, az ő szavaival: "folyókra, fodrozódó patakokra, domboldalra, égre, felhőkre" minimalizálta, melyeket fél évszázadon át minden évszakban, a nappal és éjszaka minden órájában megörökített. Először kicsi, gyors vázlatot készített a mezőn vagy az erdőben, majd műterme magányában ezekből készítette el több mint ezer olajképét. A gém otthona címűt karrierje vége felé festette, miután elért egy bizonyos szintű sikert és kényelmet. A festmény jellemző késői munkáira a lazán megfestett részletekkel és halvány tárgyakkal, melyek szinte izzó, ragyogó fényben fürdenek. A kép elmosódott körvonalai, az ecsetkezelés, a finom, szubtilis tónusok, és a gém magányos jelenléte mesterien idézi fel a természet nyugalmát és titokzatosságát. A művész több mint két tucat festményének tulajdonosaként az Art Institute rendelkezik az egyik legátfogóbb Inness gyűjteménnyel.