Angol romantikus tájképfestő és metszetkészítő. Expresszionista kísérletezései a fénnyel, színekkel és az atmoszférával a korban egyedülállóak voltak. Hangulatos festményein a természeti jelenségek intenzitását, drámáját és a fény változékony természetét csodálhatjuk meg.
 |
| Önarckép, 1799 körül olaj, vászon, 74,3 × 58,4 cm Tate |
1775. április 23-án született Londonban. Apja borbélyként és parókakészítőként dolgozott, anyja vagyonos londoni hentesek és kereskedők leszármazottja volt. Egész életében Londonban élt, megtartva cockney akcentusát (helyi dialektus, mely főleg a munkásosztály körében elterjedt) és kitartóan elkerülte a hírnév és siker csapdáit. Anyja mentális egészsége korán hanyatlásnak indult, ezért 1785-ben a 10 éves Turnert elküldték, hogy a Temze parti Brentfordban élő nagybátyjával lakjon, ahol egy iskolába is beiratkozott. 1786 körül Margate-ba költözött, a városról és a környező vidékről egy egész rajzsorozatot készített, mely előrevetítette későbbi munkáit. Anyja 1799-ben a St. Luke Kórházba került, majd 1800-tól a Bethlem Elmegyógyintézetben kezelték egészen haláláig, 1804-ig. Apja nagyra értékelte fia művészi tehetségét, üzletében több rajza is látható volt, sőt néhány shillingért vásárolni is lehetett belőlük.
Turner 1789-ben, 14 évesen megkezdte tanulmányait a Királyi Művészeti Akadémián, ahol egy év múlva már ki is állították akvarelljeit. Eleinte ókori szobrokról rajzolt, majd 1792-től élő modellekkel is gyakorolhatta az emberi test ábrázolását. Tanulmányait más munkatapasztalatokkal is kiegészítette építészek és műszaki rajzolók társaságában, például Thomas Maltontól rengeteget tanult, akit később "az igazi mesterem"-ként jellemzett. 1794-re barátjával, Thomas Girtinnel beiratkozott Dr. Thomas Monro esti képzésére, ahol más művészek (például John Robert Cozens) munkáit másolták. Ennek hatására Turner látásmódja szélesedett, melynek köszönhetően egy sokkal poétikusabb és képzeletdúsabb nézőpontból tudta megközelíteni a tájat, amit karrierje végéig folytatott növekvő zsenialitással. Monro emellett a mentális betegségek specialistájának is számított, sokat segített Turner anyja gyógykezelésében a Bethlem kórházban. Ez a sokszínű tevékenység a művész széleskörű érdeklődését mutatja, ám ezzel együtt szükségszerű is volt, hiszen finanszíroznia kellett akadémiai tanulmányait. Első bevétele a tájkép és antik topográfia virágzó piacából származott. Korai, Londonon kívülre tett utazásai, beleértve egy apja barátainál tett bristoli látogatást 1791-ben, hívták fel figyelmét először a helyszíni vázlatkészítés értékére.
1792-től nyaranta különféle témákat keresve utazgatott az országban, megtöltve vázlatfüzeteit rajzokkal, melyeket később akvarellé dolgozott át. Ezekből a nyári utazásokból egy élete végéig tartó szokás alakult ki: nyáron utazott, a téli hónapokban pedig műtermében dolgozott a következő év kiállításaira szánt alkotásokon, megbízásokon vagy metszeteken. Korai munkái jellemzőikben topografikusak és technikailag a hagyományt követik az akkori angol mesterek műveit imitálva. Az első, rajzai alapján készült metszetek a Copper Plate Magazinban (1794-98) és a Pocket Magazinban (1795-96) jelentek meg.
1796-tól a Királyi Művészeti Akadémia olajfestményeit is kiállította akvarelljei mellett. Az első a Halászok a tengeren (1796), egy holdfényes jelenet, melyet az egyik kritikus "egy eredeti elme" munkájaként értékelt.
 |
| Halászok a tengeren (Fisherman at Sea), 1796 olaj, vászon, 91,4 cm x 122,2 cm Tate Britain A holdfényes jelenet Horace Vernet, Philip de Loutherbourg és Joseph Wright of Derby hagyományait követi. Ezek a festők sokat hozzátettek az éjszakai témájú művek népszerűsítéséhez a 18. században. A kép fő motívuma a természet elsöprő erejének érzete. A holdfény hideg fenségessége kontrasztban áll a pislákoló lámpás lágy, melegebb sebezhetőségével, hangsúlyozva a természet hatalmát az emberiség és különösen a képen látható halászok sorsa felett. A baloldali recézett sziluettek a Wight-sziget melletti "The Needles" (Tűk) veszélyes sziklákhoz tartoznak, ám néhány kutató szerint inkább a Freshwater Öbölhöz közeli képződmények lehetnek. 1. 2. |
 |
| Calais Pier, 1803 olaj, vászon, 172 x 240 cm The National Gallery, London Egy csatornát átszelő, utasokkal teli, brit zászló alatt hajózó komp közeledik Calais kikötője felé. Körülötte kisebb, francia halászhajók indulnak a tengerre. A víz haragos és sötét, viharos fellegek gyülekeznek, bár a kép közepén a napfény áttör, hogy megvilágítsa a fehér vitorlát. Az előtér jobb alsó részében egy kis halászhajó próbál távolabb kerülni a molótól, nehogy nekicsapódjon. A jelenet kaotikusnak tűnik, érzékelhető az összeütközés kockázata. A festményt valós tapasztalat ihlette, amikor Turner első külföldi útja idején Doverből Calaisba hajózott 1802-ben és majdnem elnyelte a tengeri vihar. Annak ellenére, hogy 1803-ban vegyes fogadtatást kapott az Akadémia kiállításán, John Ruskin, a kritikus szerint ez az első kép, melyen Turner "kolosszális erejének" jelei mutatkoznak. Via |
1804-ben házának néhány melléképületét galériává alakította át, ahol bemutathatta legújabb alkotásait. A Turner Galériában akár 30 mű is elfért, sokkal szimpatikusabb körülmények között mint a zsúfolt Akadémián, ahol alkotásainak gyakran nagyon kevés hely jutott. Korai kiállításain mutatós, az 1802-es svájci és franciaországi utazásait megörökítő rajzok alapján készült akvarelljei kaptak helyet. A galéria ötlete sikeres volt, egyre több látogatót vonzott, így néhány évvel később új otthonába is átköltöztette a Queen Anne Streetre, ahol több éven át meg lehetett tekinteni alkotásait.
Falait vörösre festették, a berendezés része egy kandalló is volt, valamint egy központi tetőablak. A művész képei közel helyezkedtek el egymáshoz, néhány egyszerűen a padlón kapott helyet. A munkák egyik lelkes vásárlója, Walter Fawkes később egy egész Turner gyűjtemény tulajdonosává vált. A galériában emellett angol tájképeket is lehetett látni, kisebbeket és meghittebbeket azoknál, melyeket a festő az Akadémiának küldött. A művek egy másik gyűjtő, Egremont 3. grófja érdeklődését is felkeltették. Fawkes, Egremont és Turner között egy idő után már nem csupán támogatói, hanem baráti kapcsolat is kialakult, farnley-i, yorkshire-i és petworthi birtokaikon bármikor szívesen látták őt. A megbízások elárasztották, karrierje biztos révbe ért.
Fawkes, Egremont és Sir John Leicester Turner munkásságának elszánt csodálói voltak, ám stílusa és személyisége nem mindenkinek nyerte el tetszését. Egy idősebb akadémikus, Joseph Farington, aki támogatta Turner akadémiai taggá választását 1803-ban, "magabiztos, önhitt és tehetséges" személyként jellemezte, akire fokozatosan "zavart értetlenséggel" kezdett el tekinteni. A Királyi Akadémia rektora, Benjamin West a Turner Galériában kiállított Temze látképeket "nyers foltoknak" minősítette, míg Turnert és a hozzá hasonló többi művészt "fehér festőknek" nevezte fényes, gyakran halvány tónusaik miatt. Sir George Beaumont, a divatos ízlésbíró különösen ellenséges volt. Az esztétikailag konzervatív, ám irodalmi kérdésekben haladó nézeteket képviselő Beaumont úgy gondolta, Turner leértékelte a régi mestereket. 1811-ben Turnert rosszul érintette, hogy a régens herceg nem vette meg egyik képét, amit korábban egy akadémiai vacsorán dicsért, a többi jelenlévő pedig követte példáját, mert úgy érezték a királyi érdekeket kell szolgálniuk. Végigfutva Turner akkortájt készült jegyzetein és verstervezetein melyeket vázlatfüzetébe írt, érződik a kritikusok és támogatók szeszélyei iránt érzett, már-már az önsajnálat határához közelítő keserűség.
 |
| Napnyugta a folyón (Sunset on River), 1805 a Kis Temze vázlatok sorozatból (1807) olaj, mahagóni furnér, fa panelen, 15,6 cm × 18,7 cm Tate |
Bár a támadások nem szűntek meg, Turner kritikusai egyre kevésbé tudtak tartós hatást kelteni, ugyanis a művész hozzájuk szokott, sőt egyenesen kereste a vitás helyzeteket. A korábbi súrlódások ellenére hűséges maradt az Akadémiához, egyszer "a művészek anyjaként" hivatkozott rá. 1808-ban kinevezték a perspektíva professzorává. Büszke volt a címre, néha aláírásához is hozzáadta. 1811-ben kezdett előadásokat tartani hosszadalmas kutatás és előkészületek után. Előadásmódja vegyes kritikákat kapott, de a téma megközelítését, széleskörű történelmi és elméleti tudását és az előadáshoz készült illusztrációkat dicsérték. Posztját egészen 1837-ig megtartotta annak ellenére, hogy nem számított aktív előadónak. Talán szívesebben lett volna inkább a táj professzora; a posztra először 1811-ben ajánlkozott az Akadémián.
 |
| Hajótörés (The Shipwreck), 1805 olaj, vászon, 170,5 x 241,6 cm Tate Turner szenvedélyesen szerette a tengert. A hajótörések egy egyéb tengeri katasztrófák népszerű témának számítottak ebben az időszakban. Az elemek hihetetlen erejét és az otthonuktól távolra utazók félelmeit demonstrálják. Nem tudjuk, hogy a festményt egy tényleges hajótörés inspirálta vagy sem. Turner drámai realizmussal ábrázolja a hajótörések borzalmát és traumáját. A hullámok fehér tarajával ellentétben álló sötét színek jellegzetesek korai munkáin. Via |
Turner tengeri témái, melyek a 17. századi holland tradíciókra épülnek, bemutatják módszeres kísérletezéseit, hogy minden általa csodált tájképstílust tökéletesítsen, és azt a könnyedséget, amellyel ezt el is érte. A stílusára ható festőkkel folytatott rivalizálásra utal a Dido felépíti Karthágót (1815) vagy más címen a Karthágói Birodalom felemelkedése, és a Napkelte párán át: Halat tisztító és árusító halászok (1807). A festményeket azzal a feltétellel hagyományozta a Nemzeti Galériára, hogy két kedvenc Claude Lorrainja mellé kellett kerülniük. Az 1805 körül készült Temze témájú olajvázlatokon és a Hajótörésen (1805) látható már, hogy Turner elkezdte kifejleszteni egyedi, fényességet, atmoszférát és romantikus, drámai témákat hangsúlyozó tájszemléletét.
 |
| Napkelte párán át: Halat tisztító és árusító halászok (Sun Rising through Vapour: Fishermen Cleaning and Selling Fish), 1807 olaj, vászon, 134.5 cm (52.9 in) x 179 cm (70.4 in) Nemzeti Galéria, London Kora reggeli apály van, a halászok éppen kirakodják fogásukat a parton fekvő csónakból. Néhányan étkeznek, miközben mások eladásra készítik elő a halakat. Az emberi aktivitás kontrasztot képez a tükörsima tenger nyugalmával, mely visszatükrözi a homályos napfényt. A halvány sárga nap sugarai még nem elég melegek ahhoz, hogy eloszlassák a tengeri ködöt - a cím szerinti "párát"- ami a háttérben lévő nagy csatahajóknak majdhogynem kísérteties aurát kölcsönöz. Nyugodt, lágy tengertanulmányként ez a kép eltér a művész megszokott, korábbi tengeres képein látható viharoktól. A hajók és alakok a holland festők munkáit idézik fel. Ezt a hatást a festmény későbbi címe (Holland hajók) - mellyel 1810-ben Turner saját galériájában állították ki - is megerősíti. Via |
1806-ban rajztanár, akvarellkészítő és rézmetsző barátja, William Wells bátorítására egy tájképekből álló sorozatot hozott létre Liber Studiorum (Tanulmányok könyve) címmel, melyben kompozícióiból rézkarc és mezzotint technikával készítettek nyomatokat. A cím Claude Lorrain grafikai jegyzékét a Liber Veritatist (Az Igazság könyve) utánozza és talán a Liber Nauticust (Egy Tengerész könyve), melyet korábbi lakótársa, Serres állított össze. Címe ellenére a sorozat eredetileg nem kötött könyv formában jelent meg, valamint a legtöbb nyomathoz nem tartozott magyarázó szöveg sem a címükön és a tetejükre nyomtatott, különféle kategóriákat jelölő (építészeti, történelmi, tenger, hegyvidéki és pásztorjelenetek) betűkön kívül.
Claude Lorrain 1635-ben kezdte el Liber Veritatist melyben rajzmásolatokat készített festményeiről. Egészen haláláig, 1682-ig folytatta a munkát; a kötet összesen 195 monokróm rajzot tartalmaz. Az eredeti könyv egy vázlatfüzet volt, a lapok átlag mérete 19,4-től 25,7 cm. Először önarcképét rajzolta meg, majd minden festmény egy oldalt kapott. A rajzok hátoldalán általában néhány részlet is található: egy referenciaszám, aláírás, a támogató neve és származása vagy további feljegyzések a témáról. A könyv második felétől dátumokat is rögzített. A művek kronológiai sorrendben szerepelnek, ezáltal végigkísérhető Lorrain fejlődése az évek során. Egy művész munkájáról fennmaradt saját kezűleg készített archívum kivételesen ritka és értékes a kutatók számára, főleg ebből, vagy a még korábbi időszakokból.
 |
| A Liber Veritatis első oldalai, reprodukció Richard Earlom printjeivel. |
 |
| Rajz az eredeti Liber Veritatisból, Claude Lorrain |
 |
| Részlet. Liber Nauticus (1805) Dominick & John Thomas Serres |
 |
| Részlet. Liber Veritatis, Claude Lorrain & Richard Earlom metszet, 20,6 cm x 25,6 cm British Museum |
 |
| Híd és tehenek (Bridge and cows), Liber Studiorum, 1807 rézkarc, 27.9 cm (10.9 in) x 38.7 cm (15.2 in) Yale Center of British Art |
Turner a Liber Studiorumban a tájképek változatosságának és kiterjedésének nagyságát dokumentálta. A kötettel egyik legfőbb célja az volt, hogy a tájképfestészet státuszát egyenértékűvé emelje a többi festészeti témával (vallásos, történelmi vagy mitológiai), ugyanis abban az időben korántsem ismerték el annyira a műfajt mint a század második felében, vagy akár manapság. Számos rézmetszőt foglalkoztatott, a munka minden állomását felügyelte, sőt több táblát ő maga karcolt ki és számtalan előkészítő rajzot készített. A kiadvány 1807 és 1819 között jelent meg külön előlapokkal, 14 részletben, összesen 70 nyomattal.
 |
| London Greenwichből (London from Greenwich), Liber Studiorum, 1811 rézkarc, 27.9 cm (10.9 in) x 42.5 cm (16.7 in) Yale Center for British Art |
 |
| Ízisz (Isis), Liber Studiorum, 1819 rézkarc, 29.2 cm x 43.8 cm (17.2 in) Yale Center of British Art |
 |
| Sandycombe Lodge, Turner villája, 1814. William Havell műve alapján metszet, papíron Tate |
Turner kastélyokat és vidéki tájakat ábrázoló festményeire nagy volt a kereslet, miközben ő továbbra is a tengeri festészetben jeleskedett. Ebben az időszakban készült remekműve a Dort (1818), mely hódolat Cuyp előtt. A Dido és Aeneas elhagyja Karthágót az üldözés reggelén (1814) képpel Turner elkezdi Karthágó témájú sorozatát. Képeihez sokszor hosszú költői idézeteket is csatolt, többek között James Thomson, John Milton, Lord Byron, William Shakespeare, vagy saját befejezetlen művéből (A Remény tévedései (Fallacies of Hope), ugyanis kiemelkedően fontosnak tartotta munkái irodalmi-történelmi értelmezését.
 |
| Átkelés a patakon (Crossing the Brook), 1815 olaj, vászon, 193 x 165 cm Tate Britain |
Miután 1817-ben Waterlooban és a Rajna-vidéken járt, 1819 nyarán életében először láthatta Olaszországot. Utazása közben nagyjából 1500 rajzot hozott létre és a következő néhány évben a látottakról egy képsorozatot is festett. Stílusa ekkor már sokat fejlődött, különösen a színek terén: tisztábbak, prizmásabbak lettek. Összehasonlítva a Baiae öböl Apollóval és Sibyllával (The Bay of Baiae, with Apollo and the Sibyl) (1823) képet bármelyik korábbi művével, egy sokkal irizálóbb, az akvarell áttetszőségére emlékeztető színkezelés látható. Az árnyékok olyan színesek mint a fények, a sötét és világos árnyalatok helyett a hideg és meleg színeket emeli ki, ezáltal kontrasztokat ér el.
Időközben támogatói, akik már saját Turner gyűjteménnyel rendelkeztek, megnyitották otthonaikat a nyilvánosság előtt, melynek köszönhetően a festő népszerűsége tovább növekedett. Fawkes 1819-ben és 1820-ban állította ki magángyűjteményét londoni házában. Sir John Leicester 1819-ben szintén megnyitotta saját városi otthonát a látogatók előtt. Ezek a bemutatók szépen kiegészítették az Akadémián és a Turner Galériában látható kiállításait, ahol olyan elismert látogatók is megfordultak, mint az olasz szobrász, Antonio Canova, aki 1815-ben járt a tárlaton és Turnert nagy tehetségnek tartotta.
 |
| Baiae öböl Apollónnal és Sibyllával (The Bay of Baiae, with Apollo and the Sibyl) (1823) olaj, vászon, 145,4 × 237,5 cm Tate Turner a nápolyi kikötőben lévő Baiae városát használta háttérként a képhez. Az egyik ókori görög mítoszban Apollón isten az egyik szibüllának (titokzatos jósnők a mitológiában) felajánlja, hogy ha elnyerheti szerelmét, teljesíti egy kívánságát. A papnő azt válaszolja, annyi évig szeretne élni, amennyi homokszemet a kezében tud tartani. Ám örök fiatalságot nem kért, így elenyészett, az évek megtörték és csupán hangja maradt meg. Turner tájképe a hölgy történetét tükrözi vissza. Az idő megváltoztatta a római épületeket, de a természeti táj szépsége fennmaradt. Via |
1825-ben Fawkes meghalt. A következő években sok időt töltött másik pártfogója, Egremont petworth-i birtokán. A könyvtárat műteremként használhatta, ragyogó vázlatokat készített a gróf házáról és kertjéről. Egremont szokatlan háztartása, ahol rivális szeretők, művészek vendégeskedtek és a gyerekzsivaj is gyakorinak számított, egy idő után viktoriánus nemtetszést váltott ki, ám Turner családja kiterjesztéseként tekintett rájuk. Ez az érzés még tovább erősödött benne miután apja meghalt 1829-ben. Turner folytatta utazásait: élete utolsó 15 évében Olaszországban, Svájcban, Németországban és Franciaországban járt. Akik látták, feljegyezték, hogy fáradhatatlan energiával hozta létre külföldi vázlatait és a Turner-hagyatékban lévő kb. 19.000 rajz meg is erősíti ezt az állítást.
Míg a művész korábbi festményeinek és rajzainak alapját az építészet és természet részleteinek legpontosabb megfigyelése képezi, későbbi munkáin ezt a precizitást felváltotta a szín és fény általános hatásainak ábrázolása. Kompozíciója hajlamos mozgást és teret sugallva folyékonyabbá válni; néhány festménye csupán jelöli a színeket, a fehér alapon éppen csak árnyalva, mint a Norham kastély, Napkelte (Norham Castle, Sunrise) és a Napkelte, hegyfokok közti hajóval (Sunrise, with a Boat Between Headlands).
 |
| Vitorláshajó vagy hajók a tengeren borongós felhőkkel (A Sailing Boat or Boats at Sea with Blustery Clouds), 1823-26 körül akvarell, 240 × 30.4 cm Tate Britain |
Míg vásznain továbbra is lehetett történelmi és klasszikus témákkal találkozni, melyek káprázatos atmoszférájuktól eltekintve már régimódinak számítottak az 1830-as évekre, a művész a kortárs témákra is érzékenységet mutatott, főleg azokra, melyek változást jeleznek. Ilyen például a Temeraire-t utolsó kikötőhelyére húzzák, hogy feldarabolják (The Fighting Temeraire Tugged to Her Last Berth to Be Broken Up) (1839) mely tisztelgés a vitorláshajók múló korszaka előtt, ugyanis ekkoriban kezdték őket felváltani a gőzhajtású vízi járművek. Az Eső, Gőz és Sebesség, a Nagy Nyugati Vasút (Rain, Steam and Speed, the Great Western Railway), (1844) pedig kifejezi Turner heves érdeklődését az ipari forradalom változásai iránt. Egyetlen másik művész sem ábrázolta ilyen pontosan a modern világ felemelkedését, morális problémáival (ipari rabszolgaság és gépi munka) és találmányaival (gőzhajók és vasút), ráadásul ilyen drámai hatással. Az első festmény, melyet a brit Nemzeti Galéria még a művész életében, 1847-ben kiállított, az opál színekben játszó A Dogano, San Giorgio citadella az Európa lépcsőiről (The Dogano, San Giorgio Citella, from the Steps of the Europa) (1842).
Turnert foglalkoztatták a tűz és víz drámai elemei. A téma A londoni Parlament égése (Burning of the Houses of Lords and Commons) (1835) két változatában jelenik meg, valamint a Tűz a tengeren vagy Katasztrófa a tengeren (Fire at Sea/Disaster at Sea) nagy vázlaton, és a Rakéták és fehér fények (Rockets and Blue Lights)(1840) litográfián. A Parlament égését egy csónakról nézte végig a Temzén, miközben egy sorozat vázlatot készített. Ezen kívül minden más festőnél jobban ragadta meg Velence posztromantikus varázsát, ahogy a város hanyatló kereskedelmi metropoliszból modern turistalátványossággá változott, melyről Byron egyik versében is ír. 1833-tól Velence témájú képei a legkeresettebb művei közé tartoztak.
%20(1842).jpg) |
| Dogano, San Giorgio Citella az Európa lépcsőiről (The Dogano, San Giorgio Citella, from the Steps of the Europa) (1842) olaj, vászon, 61,6 x 92, 7 cm Tate Amikor az egyik kritikus megpillantotta a festményt az Akadémia kiállításán, így jellemezte: "Velence azért épült, hogy Turner lefesthesse". A művészt vonzotta az, ahogy a víz, a fény, az ég, és az épületek hatnak egymásra a városban. A képen megörökíti a San Giorgio Maggiore és Santa Maria della Presentazione (más néven Citella vagy Zitelle) templomok tükörképét. Hoteljéből (Europa) festette, a Nagy Csatorna közelében. Via |
Egészségi állapota 1844-től hanyatlani kezdett, annyira, hogy 1845-ben már csak két franciaországi rövidebb utazást tudott megtenni. 1849-ben visszautasított egy retrospektív kiállítás ajánlatot és nyilvános megjelenései egyre ritkábbak voltak. Utolsó kiállítása 1850-ben nyílt meg. Igaz, hogy a korai 1830-as évektől előnyben részesítette a magányt, de most egészen visszahúzódóvá vált. Turner utolsó éveiben együtt élt barátnőjével, az özvegy Sophia Booth-tal. A hölggyel Margate-ben ismerkedett meg, ahol a Sophia és férje egy tengerparti vendégház tulajdonosai voltak. Turner szeretett ott időzni, leginkább a fény minősége miatt. John Booth halála után közelebbi kapcsolatba került Sophiával. Turner barátja nem volt túl jó véleménnyel róla: "olyan mint egy kövér szakács, észlelhető oktatás nélkül". A művészt nem érdekelte: szerette Sophiát, verseket írt és rajzokat adott neki. 1846-ban Chelsea-be költöztek, a házat a hölgy nevén bérelték ki, Turnert a környéken Mr. Booth-ként ismerték. 1849 telén egészsége tovább romlott, majd 1851-ben meghalt kolerában. Halála után Sophia összebarátkozott John Ruskinnal és eladta neki a művész néhány jegyzetfüzetét. Ruskin ajándékokat adott cserébe, köztük egy ovális arcképet a fiatal Turnerről. Első életrajzírója, Walter Thornbury, Turner halála után Sophiát pénzsóvár viselkedéssel ábrázolja, de Ruskin és mások szerint ez igazságtalan volt. A művész leveleit a hölgy sokszor inkább elégette mintsem eladja, és számos más tulajdonát is elajándékozta.
Turner végrendelete szerint vagyonának nagy részét arra szánta, hogy "hanyatló" művészek részére jótékonysági szervezetet hozzon létre. Befejezett festményeit a Nemzeti Galériára hagyta azzal a feltétellel, hogy különálló galéria épüljön kiállításukra. A viszonylag távoli rokonaival folytatott elnyújtott pereskedés eredményeként a pénz legnagyobb része visszakerült hozzájuk, míg befejezett és befejezetlen festményei és rajzai egyaránt nemzeti kincsekké minősültek mint Turner hagyaték. A külön galéria csak 1908-ban épült fel, akkor is csak néhány kép került oda a Tate-ből. Minden festményt és rajzot átvittek a British Museumba biztonsági okokból az 1928-as áradás után, amikor a Tate raktárait is elöntötte a Temze. 1987-ben alkotásai visszakerültek a Tate Galériába, miután megnyitották a James Stirling által kifejezetten erre a célra tervezett, az eredeti múzeumot kiegészítő Clore Galériát. Néhány olajfestmény a Nemzeti Galériában maradt.
Turner talán a 19. század legnagyobb tájképfestője volt. Bár a 18. századi akadémiai hagyományok szerint nevelkedett, mégis újítónak számított az, ahogy a fényt, a színeket és az atmoszférát tanulmányozta. A francia impresszionisták előfutára volt: ledöntötte az ábrázolásmód konvencionális szabályait, ám ellentétben velük, ő úgy gondolta, hogy munkáinak mindig fontos történelmi, mitológiai, irodalmi vagy más narratív témát kell bemutatniuk. A fejlődés útja nyomon követhető a fontos emberi témák színhelyeiként szolgáló korai történelmi tájképeitől egészen a tenger és az ég drámai aspektusaira fókuszálásáig. Még alakok nélkül is ezek a kései munkák fontos témák kifejeződései: az ember és környezet kapcsolata és a természet ereje, ahogy megnyilvánul egy vihar rémségeként vagy a nap jótékony hatásaként. A 19. század elején dinamikus kompozíciói és erős színvilága nem nyerte el a konzervatív kritikusok tetszését. Élete végére, annak ellenére, hogy velencei témái és több befejezett akvarellje is vonzotta a vevőket, kialakult benne egyfajta aggodalom az atmoszférikus hatásokkal kapcsolatban, mert úgy érezte túlzottan eltértek a korszak ízlésétől. Turner növekvő elismertsége a 19. század második felében már ténynek számított, főleg a befolyásos művészeti kritikus John Ruskin támogatásának köszönhetően, aki a Modern Festők (Modern Painters) első részét publikálta 1843-ban. A kötetben - mely öt részletben jelent meg 1843-tól 1860-ig - az író Turner védelmére kelt a kritikusokkal szemben, bizonyította a festő felsőbbségét az összes korábbi tájképfestőhöz viszonyítva és a természet kifejeződéseinek pontos ábrázolását magasztalta. A 20. században Turner kései színkompozícióinak absztrakt tulajdonságait már elismerték, ezáltal százada egyik leginnovatívabb és technikailag legtehetségesebb festőjeként erősödött meg státusza.
 |
| Holdfény, tanulmány Millbanknál (Moonlight, a Study by Millbank), 1797 olaj, mahagóni tábla, 31.4 cm × 40.3 cm (12.4 in × 15.9 in) Tate Gallery |
 |
| Weymouth, 1811 körül akvarell, 14,6 cm x 21,9 cm Yale Center for British Art |
 |
| Szivárvány (The Rainbow), 1817 |
 |
| Tűzfény és lámpafény (Fire-Light and Lamp-Light), 1827 gouache és akvarell, papíron, 13,9 x 19,3 cm Tate |
_-_Study_of_Sea_and_Sky,_Isle_of_Wight_-_N02001_-_National_Gallery.jpg) |
| Tenger és égtanulmány, Wight-sziget (Study of Sea and Sky, Isle of Wight), 1827 olaj, vászon, 32,1 × 50,2 cm Tate |
 |
| A Londoni Parlament égése (The Burning of the Houses of Parliament, 16 October 1834), 1835 olaj, vászon, 92 cm (36.2 in) x 123 cm (48.4 in) Cleveland Museum of Art Tűz emészti fel London híres Parlamentjét 1834. október 16. estéjén. Az emberek a Temze partján gyűlnek össze és áhítattal nézik a szörnyű látványosságot. Kezdetben az alacsony vízállás nehezítette a víz szivattyúzását és a tűzoltók felszerelésének elszállítását a területre, ezáltal a tűz órákon át lángolt fékezhetetlenül. Turner megörökítette a jobb alsó sarokban lévő csónakok küzdelmes útját, ahogy a lángok felé tartanak. Bár a festmény valós eseményen alapszik, a művész felnagyította a lángok magasságát. A katasztrófával kifejezi a pusztító természeti erőkkel szembesülő ember tehetetlenségét. A ragyogó színek és a különféle atmoszférikus hatások az absztrakcióval határosak. Via |
 |
| Luzern: holdfény (Luzerne: Moonlight), 1843 29 cm x 47,6 cm British Museum |
 |
| Eső, Gőz és Sebesség, a Nagy Nyugati Vasút (Rain, Steam and Speed, the Great Western Railway), 1844 olaj, vászon, 91 × 121.8 cm The National Gallery, London |
 |
| Eső, Gőz és Sebesség (Rain, Steam and Speed), 1859 metszet papíron, 19 x 26,3 cm Tate |
 |
| Napkelte tengeri szörnyekkel (Sunrise with Sea Monsters), 1845 olaj, vászon, 91,4 × 121,9 cm Tate |
A befejezetlen festmény, melyet sokféleképpen lehet értelmezni, egy tengerparti városban, Margateban készült. A címben eredetileg még csak egy tengeri szörnyet határoztak meg. A Tate Galéria szerint "a szörnyek" valójában csupán halak és a kicsi, négy vagy öt, fekete, kereszt-vonalakból álló alakzat egy halászháló részletét ábrázolja. A kritikus, James Hamilton szerint a köd talán eltakarja a gőzhajtású hajót, melyet éppen egy óriási hal elnyel, mely téma Turner későbbi munkáiban gyakran megjelenik. Mások szerint a szörny szemből látható, amint nagy szemekkel és nyitott szájjal úszik a szemlélő felé. Egy harmadik értelmezés szerint semmi sincs a képen, legalábbis semmi olyan ami anyagi lenne, mert a festmény két zónára tagolódik: meleg, napfényes ég, hideg, sötét víz, és a határfelületen örvénylő, sodródó gőztömegnek pedig nincs konkrét formája. E nézőpont szerint a "szörny" itt az ipari gépek és szerkezetek erejének tekinthető. Elisabeth Ermath miután összehasonlította a képet a Hegyi tájjal (Mountain Landscape) és Tengeri látkép közeledő viharral (Seascape with Storm Coming On) (1840), azt állítja "ezek mind a térnek tiszta atmoszféraként, vagy a fény közegeként kifejeződő szinte teljesen absztrakt reprezentációi.". Sokan a festményt Turner bálnavadász jeleneteivel és más, halakat ábrázoló 1840-es években készült képeivel hozták összefüggésbe, ám a halászat témája egész karrierje során foglalkoztatta a művészt, akárcsak a figyelemreméltó naplementék és napkelték. 1. 2.
 |
| Felhők és eső a táj felett (Clouds and Rain above a Landscape), 1820–40 vízfesték, papíron, 28,1 x 43,6 cm Tate |
 |
| Norham kastély, napkelte (Norham Castle, Sunrise), 1845 olaj, vászon, 91 cm (35.8 in) x 122 cm (48 in) Tate Britain |
 |
| Táj (Landscape), 1840 és 1850 között olaj, vászon, 92 cm x 122,5 cm Walker Art Gallery, Liverpool |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése