Rózsák és csipke: június 2021

2021. június 15., kedd

John Constable - Nyáresti tájkép (Summer Evening Landscape), 1825

Johann Georg Mohr (1864-1943) - A tündérek megbabonáznak egy utazót a holdfényes erdőben (Fairies bewitching a traveler in a moonlit forest)

Johann Georg Mohr (1864-1943) - Fairies bewitching a traveler in a moonlit forest

Édouard Manet - Claude Monet a műtermében fest (Claude Monet Painting in his Studio), 1874

A képen Claude Monet és feleségét láthatjuk, amint műterem-hajójában fest. Ez egy öreg hajó volt, melyet Monet 1871-72 körül vásárolt, és úszó műteremmé alakította át, melyről megfigyelhette a fények váltakozását a Szajna folyón. A látványt több, különböző szögből meg is festette egy sorozatban. A Monet család a kertben és az Argenteuil-el együtt ez a festmény az egyik, melyet Manet a Monettel eltöltött nyár során vitt vászonra. Via

A Monet család a kertben, 1874

Argenteuil, 1874

Isaac Levitan - Esti harangok (Evening bells), 1892

Egy lenyűgöző alkotás, egyedi adottsággal - vizuális érzékelés kiegészítéseként ezt a képet hallani is lehet. A vallásos épület nem fantázia szüleménye, hanem a Yurievets városa mellett álló Krivozersky kolostor ábrázolása. A művész egy nyári estét festett meg, azt a napszakot amikor a harangok mindenkit esti imádságra hívnak. Levitan művein nem sok emberi alakot lehet látni, számára a fő "humanizált" hős mindig is a természet volt, a tájkép, mégis ezen a festményen jelen vannak emberek is. Egy kis gőzös zarándokokkal a fedélzetén realisztikus jellegzetességet ad a műnek. Az ég mágikusnak látszik, ünnepélyes rózsaszín-fehér felhők lebegnek lassan a harangtorony és a kolostor fölé. A festő egyik kedvenc fortélyát is láthatjuk - a mennyei tér "megkettőzését" a folyó nyugodt tükörsima felszínén visszaverődve. Ezen a képen a néző nem talál kontrasztos összehasonlításokat vagy más szín disszonanciát - minden nyugodt és harmonikus. A Volga átlósan keresztezi a vásznat, és a néző szemét vezetve, mellyel dinamikusságot ad a kompozíciónak. A táj rendkívüli szépsége tökéletes harmóniában van a harangtorony épületével, a kolostor fehér kőfalaival. És az esti pásztorének felett mélyen szól a harang, rezonálva mindezzel a természeti szépséggel és évszázadok múltán hív minket, változatlanul mély filozófiai gondolatok felemelkedésének teret adva. Via

John Constable - Felhős tanulmány, napnyugta (Cloudy study, Sunset), 1821

Ivan Shishkin - Tölgyfa a napfényben (Oak, lit by the sun) 19. század

Caspar David Friedrich - A szerzetes a tengernél (The Monk by the Sea), 1808-10

Friedrich két évig dolgozott ezen a festményen, mely egyik leghíresebb alkotása lett. A kompozíció vízszintes felosztásban a szárazföldre, tengerre és az égre tagolódik, olyan tiszta egyszerűséggel, mely megdöbbentette a kortársait. Egy magányos szerzetes, egyszerű ruhában, nekünk háttal áll a tengerparton, szembenézve a mérhetetlenül hatalmas tenger nyomasztó feketeségével. Úgy tűnik vihar készül, de az is elképzelhető hogy éjszaka, esetleg kora hajnal van. Az sem egyértelmű, hogy egy magas szikla tetején, vagy egy lejtőn szemléli a tengert. A sötét óceánnal kontrasztban van a hullámok fehér taraja, melyeket gyakran sirályokkal tévesztenek össze (bár a képen sirályok is láthatók a szerzetes feje fölött). A víz feletti szürke felhősáv utat ad a kék égnek a kép felső részén. Az ég és a tenger nagy kiterjedése kiemeli a szerzetes apró alakját, aki a természet végtelensége és Isten jelenléte előtt áll. A festmény egyfajta szakadéknak is tűnik; nincsenek határok, nincs semmi amibe kapaszkodni lehetne, csak a lebegés érzése az éjszaka és nappal, a kétségbeesés és a remény között.

1. 2.

Pierre-Auguste Renoir - A hinta (The Swing), 1876

Pierre-Auguste Renoir - A Hinta (The Swing), 1876

Egy háttal álló fiatal férfit látunk, aki a hintán álló fiatal nőhöz beszél, egy kislány és egy fának támaszkodó férfi társaságában. A fiatal nő elfordítja tekintetét, mintha zavarban lenne. Az előtérben látható négyfős csoportot egyensúlyozza a háttérben álló öt vázlatosan festett figura. A Hinta több pontja közös a The Ball at the Moulin de la Galette (Bál a Moulin de la Galetteben) című képpel. A két festményt párhuzamosan alkotta meg Renoir 1876 nyarán. A Hinta modelljei, Edmond, Auguste Renoir testvére, a festő Norbert Goeneutte és Jeanne, egy fiatal nő a Montmartre-ról, a Bál táncosai között is feltűnnek. Ugyanaz a gondtalan atmoszféra tölti be mindkét festményt. Ahogy a Bálban, Renoir itt is próbálja a lombon átszűrődő napfény pettyező hatásait ábrázolni. A remegő fényt a halvány színű foltok adják, különösen a ruházaton és a talajon. Ez idegesítette a kritikusokat, amikor az 1877-es impresszionista kiállításon bemutatták a festményt. Mindazonáltal a Hinta vevőre talált - Gustave Caillebotte tulajdona lett, aki a Bál a Moulin de la Galettebent is megvásárolta. Via

Bál a Moulin de la Galette-be n, 1876

Renoir e képén is a rá jellemző természetességgel ábrázolja az életöröm megnyilvánulásait. A Moulin de la Galette a Montmartre egyik kedvelt szórakozóhelye volt ebben az időben; maga a Montmartre azonban egészen más volt, mint manapság. Elsősorban kétkezi munkások és nagyon szerény körülmények között élő művészek laktak ebben a külvárosi negyedben. A nyári, hetenkénti táncos összejövetel a kerthelyiségben életük fénypontjai közé tartozott. A kép tipikus impresszionista technikával készült, megeleveníti a fények játékát a szórakozó társaság tagjain is. A képen szereplő személyek között Renoir megörökítette barátait, ismerőseit. Via

Joseph Mallord William Turner - Alnwick Castle, Northumberland, 1829

Ivan Aivazovsky - Antarktika jéghegyei (Ice mountains in Antarctica), 1870

A festmény az orosz navigátorok, Bellingshausen és Lazarev teljesítményének megörökítésére jött létre, akik egy expedíció során felfedezték Antarktikát 1820-ban. Azokban az időkben ez egy grandiózus felfedezés volt, az első űrrepüléshez hasonlítható. Az expedíció egyik résztvevőjének emlékiratai alapján készült a kép. A művész pontosan ábrázolta a tájat annak ellenére, hogy sosem járt ott. Antartika a partmenti öblök nyugodt vizével és nagy jégtömbökkel fogadta a felfedezőket. Bár azt látjuk, hogy éjszaka van, a színskála változatos: az árnyalatok lilák, fehérek és zöldek. Ezek a színek még méltóságteljesebbnek és hidegebbnek mutatják a tájat. Látható a természet harmóniája: a víz egyenletesen hullámzik, a felhők úsznak az égen mely előtt egy nagy jégszikla áll, és a háttérben további jéghegyeket vehetünk észre. Ebben a nagyszerűségben áll egy magányos hajó. Az emberek egyedül vannak a jég birodalmában. Ez nem az ő világuk, gyönyörű ám idegen. És bár teljesítették a hőstettet, nagy távolságot tettek meg, diadaluk nem tartós, vissza kell térniük a megszokott életükbe. A természet tisztasága és harmóniája érezhető, a személy itt szükségtelen. Via

Jan Steen - Ascagnes és Lucelle, A zeneóra (Ascagnes and Lucelle, (The Music Lesson), 1667

Jan Steen ezen az udvarlási jelenetet sugalló képén a zenét a szerelem és vágy metaforájaként használja. A szerelmes fiatal nő lantját pengeti, de közben le sem bírja venni tekintetét társáról aki előrehajol és megpendít egy húrt a hangszeren, miközben viszonozza a hölgy tekintetét. Az ágy a két párnával, valamint a Cupido szobor az ajtó felett erősíti a jelenet szerelmi hangulatát. Steen festményének eredetileg A zeneóra volt a címe, de az idős hölgy jelenléte és az ajtóban álló férfi azt jelzi, hogy az életkép egy jelenetet ábrázol az Over-gesette Lucelle című tragikomédiából. A történet szerint Lucelle a hősnő és Ascagnes, az apja alkalmazottja, egymásba szeret. A két eltérő társadalmi osztályhoz tartozó fiatal megpróbálja leküzdeni a szerelmük előtt lévő akadályokat. A végzetes árulás (Lucelle apjának egy másik szolgálója, a férfi az ajtóban) drámai fináléhoz vezet, melyben kiderül, hogy az egyszerű származású Ascagnes valójában a lengyel király fia, és a méreg melyet az apa a párnak adott, csak altató főzet volt. A darab esküvővel végződik. Steen a 17. század egyik legsokoldalúbb és legtermékenyebb holland festője volt. Gyakran kortárs irodalmi és népszerű színházi darabokból merített ihletet mindennapi életet ábrázoló jeleneteihez. Via

Jean Edouard Vuillard - Virágcsokor és művészkellékek (A bouquet of flowers and art supplies), 1898

John William Waterhouse - Ofélia, 1889

Több művész is megörökítette Ofélia alakját, Shakespeare tragikus hősnőjét, akinek elméje megbomlott miután szerelme, Hamlet megölte apját, majd elhagyta őt. A viktoriánus művészek előszeretettel használták fel alakját, "a női törékenység és elmulasztott lehetőségek" szimbólumaként. Waterhouse három festményt is festett Oféliáról, mindegyik különböző jelenetekben ábrázolja halála előtt. Ezen a képen a fiatal nő egy virágos mezőn fekszik kócos hajjal, klasszikus ruházatban, a távolba tekintve. A művész hatásosan egyesítette modelljét a tájjal: hajába, ruhájába virágokat festett, kezében virágcsokrot tart. A háttérben láthatjuk a patakot melybe később vízbefulladt. A parton egy fűzfa nőtt, annak ágára szerette volna akasztani egyik virágkoszorúját amit készített, de ahogy kapaszkodott, az ág letört, és az fiatal nő a patakba esett. Waterhouse-t nagyon érdekelte a mitológiai és irodalmi alakok ábrázolása saját interpretációjában. Olasz származású volt, de kedvelte a francia és a brit művészeteket is, ezek a hatások alakították ki végül saját, egyedi stílusát. John Everett Millais alkotta meg a leghíresebb Ophelia témájú festményt, ez inspirálta Waterhouse-t is a témaválasztásban. A preraffaelitákhoz kapcsolják, de valójában egy generációval fiatalabb volt, és nem volt tagja a Testvériségnek sem, mégis munkássága nagyon hasonlít stílusukhoz. Waterhouse mindig tiszteletteljes volt múzsáival és több alkalommal is megfestette őket. Festményei részletes tanulmányozása közben észrevehetjük, hogy ugyanaz a modell több képen, sőt még rajzán is feltűnik. Waterhouse jó tehetséggel ábrázolta az elegáns szépséget, és nagy szakértelemmel festette meg a ruházat áramlását a testen, ennek a képességnek az elsajátításához tekintélyes gyakorlásra van szükség.

Hamlet rövid története itt,

1 . 2.

Frederic Lord Leighton - Lángoló Június (Flaming June), 1895

A festményen a görög és latin antikvitás hatása érződik. Egy nőt láthatunk aki élénk narancssárga selyemruhában pihen a nyári hőségben. Szinte érződik a júniusi késő délután bágyadtsága és csendje. A háttérben a Földközi-tengeren csillámlik a napfény. A háttérhez elképzelhető, hogy Leighton tanulmányozhatta korábbi vázlatait, melyeket a Földközi-tengeren utazgatva készített. Az utolsó pillanatban megváltoztatta a libbenő, fénylő arany napellenzőt egy egyszerűbb, nyugodtabb változatra. Ez a változtatás még látható, ugyanis az évek alatt a festmény egyre átlátszóbbá vált. Az is lehetséges, hogy a festő az alvás és a halál közti esztétikai kapcsolatot (ez az elképzelés több viktoriánus kori művészt is vonzott) vizsgálta a Lángoló Június szépségén és érzékiségén keresztül. Erre a jobb felső sarokban lévő szép, ám mérgező virág, a leander utal, amely számos versben megjelent akkoriban. Ez a rejtély az egyik elem, mely a mai napig népszerűvé teszi ezt a festményt. Ám az I. Világháborús generáció számára a Lángoló Június a múlt egy relikviája, ami megtestesíti azt az esztétikai ideált és értékeket melyeket hátra kellett hagyni. A hölgy a képen Dorothy Deene, aki Leighton barátja és pártfogoltja volt évtizedeken át és több másik festményéhez is modellt állt. Via