Rózsák és csipke: Alfred Stevens

2022. január 5., szerda

Alfred Stevens

Alfred Émile Léopold Stevens 1823. május 11-én született Brüsszelben. Leggyakrabban elegáns, modern, gyönyörű hölgyekkel találkozhatunk vásznain.

Alfred Stevens, 1860, január 1. Édouard Manet fotóalbumából

A művészet fontos szerepet játszott családja életében: bátyja, Joseph és fia, Léopold is festők voltak, másik bátyja, Arthur pedig műkereskedőként és kritikusként dolgozott. Apja, aki harcolt a napóleoni háborúban, műgyűjtő volt, számos Eugène Delacroix, és más festők alkotásainak tulajdonosa. Anyja szülei működtették a Café de l'Amitiét, politikusok, írók és művészek kedvelt találkozóhelyét. A Stevens gyerekeknek sok előnye származott abból, hogy fontos emberek közt nőhettek fel: fejleszthették szociális készségeiket és befolyásos kapcsolatokra tehettek szert.

Apja halála után, 1837-ben otthagyta a középiskolát és az Académie Royale des Beaux-Arts művészeti iskolában kezdett tanulni Brüsszelben, ahol megismerkedett az igazgató François Navezzel, aki egyben Stevens nagyapjának régi barátja is volt. A hagyományos tanrendet követte: az első két évben klasszikus szobrokról készült gipszöntvényekről, majd ezután élő modellekről készített rajzokat.

1843-ban Párizsba utazva csatlakozott bátyjához, Josephez, aki már ott lakott. Felvételt nyert a város legfontosabb művészeti iskolájába az École des Beaux-Artsba. Bár azt mondják Jean Auguste Dominique Ingres, az igazgató tanította, valószínűleg ez nem igaz. Egy korai alkotásán, az 1849-ben készült Megbocsátáson (vagy Feloldozás) már látszódik tehetsége a hagyományos naturalisztikus stílus alkalmazásában, amely a 17. századi holland életképfestészet jellegzetessége. Stevens sokat tanulmányozta a holland festők például Gerard ter Borch és Gabriel Metsu munkáit.

Megbocsátás (Feloldozás), 1849

1851-ben mutatta be először műveit a nyilvánosságnak, amikor a Brussels Salon három festményét elfogadta. 1853-ban a párizsi Szalontól harmadik osztályú érmét kapott, majd a Párizsban 1855-ben megrendezett nemzetközi kiállításon, az Exposition Universelle-n is elismerésben részesült egy második osztályú érmével. Az "Amit koldulásnak neveznek (What is Called Vagrancy)" című festménye még III. Napóleon figyelmét is felkeltette, aki a kép hatására elrendelte, hogy többé ne a katonák szedjék össze a szegényeket az utcákról. Ugyanabban az évben Antwerpenben is kiállított: az Otthon (At Home), és a Festő és modellje (The Painter and his Model) című festmények a "la vie moderne", azaz a modern életből vett témákat mutattak be, ami legfőbb jellemzője lett művészetének: elegáns, fiatal nők korabeli ruhában különféle élethelyzetekben.

Amit koldulásnak neveznek (What is Called Vagrancy), 1854
Musée d'Orsay, Párizs

A 19. századra a törvény és a rend, vagy a társadalmi rendet "bomlasztó" egyének irányítása és ellenőrzése (vagyis megfigyelése és elnyomása) egyre népszerűbb probléma lett Franciaországban. A munkások könyve egy beazonosításra használatos okmány volt, melynek a rászorulóknak adott változatát nem csupán beazonosításra, hanem a munkás mozgásának megfigyelésére és a vándorkereskedők, utcai művészek, a szegények és csavargók követésére is használták. Egy 1808. július 5-én hozott rendelet megtiltotta a koldulást és kerületi telepeket hozott létre, ahová a járni képes koldusokat elvitték és dolgoztatták. A "csavargó" jelző rontott a helyzeten, ugyanis a "csavargó koldusokat" fogva tartó központokba vitték. Az 1810-es Penal Code a koldulást bűncselekménynek nyilvánította a csavargással együtt. Míg azt hogy ki koldus, nem lehetett tisztán megállapítani, a csavargókat egyértelműen meghatározták: azok a "gátlástalan emberek, akiknek nincs egy állandó lakóhelye vagy megélhetési forrása és nem folytatnak semmilyen kereskedelmet vagy foglalkozást." A koldusokat és csavargókat 3-6 hónap bebörtönzésre ítélhették, vagy akár 2-5 évre, ha fegyvert is hordtak maguknál. Az ítéletet további kényszermunka is követhette a koldustelepeken.

A párizsi utca a díszlete ennek a városi drámának. Katonák vezetnek el egy anyát és rongyos gyermekeit a börtönbe koldulásért. Egy elegáns nő megpróbál közbelépni a katonáknál, miközben egy frusztrált munkás áll a jobb oldalán. A katona visszautasító gesztusából látható, hogy a kísérlet kudarcra van ítélve. Hasonló jelenet játszódik Victor Hugo egyik művében is. A művész inkább politikai, mint társadalmi nézőpontból közelíti meg a szegénység témáját, úgy döntött nem csak az egyéni nagylelkűséget (amit a gazdag nő reprezentál, aki próbál közbelépni), hanem az állami elnyomást is ábrázolja. Az Állam, amit a képen a katonák személyesítenek meg, nem védi, hanem inkább úgy tűnik, veszélyesnek, ártalmasnak, sőt bűnözőnek tartja a hajléktalan anyát fiatal gyermekeivel. A téli évszak, a homályos fény, a ruhák sötét tónusa, a horizont hiánya, a karakterek egyszerűsége mind hozzájárulnak a jelenet spontán mozgékonyságához. A hosszú, szürke falon lévő poszterek ingatlanvásárlásokat (aukciós vásár) és a felső osztály élvezeteit (bál) hirdetik, ellentétben a szegénységgel és szenvedéssel amit a festmény ábrázol.

Stevens szándéka az volt, hogy megmutassa a városok szegényes életkörülményeit és az ott élőkkel szembeni kegyetlen bánásmódot. Ahogy említettük, III. Napóleont megrázta a kép, állítólag amikor meglátta, azt mondta, hogy "Ez nem fog újra megtörténni." Eszerint a császár elrendelte, hogy a csavargókat ezentúl ne gyalog, hanem elrejtve, zárt kocsiban kell elvinni a Conciergerie börtönbe...

Via

1857-ben kötötte meg első fontosabb üzletét a művész egy belga magángyűjtővel, aki állítólag 6000 frankért vásárolta meg a Vigasztalás (Consolation) című képét. Ugyanabban az évben bátyjával a párizsi művészvilág tagjai lettek, egyre több ismeretségre tettek szert. Mathilde hercegnő szalonjában és a népszerű kávéházakban olyan emberekkel találkoztak, mint a Goncourt testvérek, Théophile Gautier vagy Alexandre Dumas. 1858-ban házasodott össze Marie Blanc-al aki egy gazdag, belga családból származott és a Stevens család régi barátja volt. Az esküvőn Eugène Delacroix is részt vett.

A festő és modellje (The Painter and His Model), 1855
Walters Art Museum

Ezen a korai munkáján egy fiatal nő hajol át a művész vállán, aki feltehetőleg Stevens, aki a befejezetlen vásznat nézi az állványon. A műterem hátterében flamand tapéta lóg, rajta egy háromkirályok imádása jelenettel. Via

Az 1860-as évekre rendkívül sikeres festővé vált, kiállításai Párizs és Brüsszel szalonjaiban vonzották a műgyűjtőket és kedvező kritikákat is kaptak. Ebben az időben, 1866-ban festette a La Dame en Rose-t (A hölgy és a rózsát), amelyen egy divatosan öltözött nőt láthatunk egy japán tárgyakkal berendezett szobabelsőben. Ez a divatos ízlés az úgynevezett japonisme, melynek Stevens korai rajongója volt. 1863-ban megkapta a Becsületrendet a francia kormánytól. Közeli barátságban volt több művésszel is mint Édouard Manet, Edgar Degas, Charles Baudelaire, Berthe Morisot, James Abbott McNeill Whistler, Frédéric Bazille, és Puvis de Chavannes és állandó tagja volt a bohém Café Guerboisban rendszeresen összegyűlő művészek, írók és művészetkedvelők csoportjának.

Őszi virágok (Autumn Flowers) 1867
Royal Museums of Fine Arts of Belgium

Harcolt a franciák oldalán Párizs ostromakor a francia-porosz háborúban, de elutazott családjával Belgiumba még a Kommün kikiáltása előtt. A háború után visszatértek és ott folytatta művészeti karrierjét, ahol befejezte: továbbra is elismerték a kritikusok és munkásságát kedvelték a műgyűjtők. 1875-ben egy nagy házat vásárolt kerttel együtt Párizsban, ami saját és más művészek alkotásain is megjelenik, például Édouard Manet 1873-as A krokettjáték (The Croquet Game) című képén.

Annak ellenére, hogy művészetéből tekintélyes bevételre tett szert, mégis az 1880-as évekre pénzügyi nehézségei voltak, néhány rossz befektetés és a túlzó költekezés eredményeként. A tengerpartnál eltöltött nyarak további kiadásokat jelentettek számára, bár ezek egészségéhez nélkülözhetetlenek voltak orvosa ajánlása szerint. Így a művész örömmel fogadta, amikor a párizsi képkereskedő, Georges Petit felajánlott 50.000 frankot nyaralása finanszírozására az ott készült festményeiért cserébe. A három évig tartó megállapodás eredményeként a tenger fontos témája lett, és karrierje további időszakában több száz látképet készített népszerű nyaralóhelyekről a normandiai partvidéken.

Le Havre, 1883

Alakok a tengerparton (Figures at the beach), 1895

Tenger vitorláshajóval (Marine with sailing boat)

Holdfényes tengeri látkép (Moonlit seascape), 1892

Több tengeri festménye vázlatos stílusban készült el, ami az impresszionisták hatását mutatja. Stevens emellett elkezdett magántanulókat is fogadni: William Merritt Chase-t és Sarah Bernhardt-ot is tanította, akivel közeli barátok lettek. Emellett tőle tanult többek között Georgette Meunier, Lilla Cabot Perry, Jean-Paul Sinibaldi, Fernand Toussaint, Marie Collart-Henrotin és Louise De Hem.

Számos szakmai elismerésben részesült. 1895-ben Brüsszelben egy nagy kiállítást rendeztek műveiből. 1900-ban pedig a párizsi Ecole des Beaux-Arts azzal tisztelte meg, hogy ő lehetett az első élő művész, akinek retrospektív, életművét bemutató kiállítása nyílhatott. Ezután pedig 1905-ben Brüsszelben ő volt az egyetlen élő művész, aki kiállíthatott a belga művészetre visszatekintő kiállításon. A kiállítások ellenére nem tudott elég festményt eladni ahhoz, hogy pénzügyi helyzete stabilak legyen. Túlélve fiútestvéreit és legtöbb barátját, 1906-ban halt meg Párizsban, utolsó éveiben egyedül, szerény szobákban élt.

Délután a Parkban (Afternoon in the Park), 1885

A bál után (After the Ball), 1874
Metropolitan Museum of Art, NY

Ez a festmény Bizalmasság (Confidence) címen is ismert. Stevens több alkotásán is a vigasztalás témájával foglalkozik. Ahogy az 1870-es években készült többi munkáján, ezen is történetszerű a téma: az elszomorító híreket tartalmazó levél bepillantást enged a divatos párizsi nők életébe és elegáns szobáikba. Stevens témája és aprólékos figyelme a korabeli ruhák részleteire és a dekorációkra hasonlóságot mutat a 17. századi holland és flamand művészettel; az egyik kritikus egyszer ténylegesen Franciaország Gerard ter Borchjaként nevezte őt.

Festészeti kivitelezése nagyon pontos, képei tiszták és világosak, a festéket vastagon vitte fel a vászonra. Olajfestékeivel lágyan árnyékolta a színeket, - a technikát a holland festőktől tanulta el - így könnyedén tudta megjeleníteni polgári modelljei finom ruházatát. 1886-ban kiadott egy könyvet is "A festészet impressziói (Impressions sur la Peinture)" címmel, amit számos nyelvre lefordítottak. Stevens ellenezte a félreértett fellengzőséget, ami a romantikusoktól eredt, és elhagyta azokat a témákat, melyeket karrierje kezdetén festett. Manet barátja volt, de egyszerre a realizmust reprezentálta olyan valaki világi szemszögéből, aki ismerős a császárné udvarában. Bár az impresszionisták barátja volt, ő mégsem tartotta magát impresszionistának. Bazille és Manet többször találkozott otthonában, és ő megtartott néhány Manet képet, hátha el tudja adni majd őket. És milyen jól tette, hiszen Durand-Ruel, a híres műkereskedő Stevens műtermében pillantotta meg az első két Manet festményt, melyet megvásárolt 1872-ben.

A tengernél (By the sea), 1890

A kacérkodó (Coquetterie)
Sotheby's

A párizsi japonaise (La Parisienne Japonaise), 1872

A fiatal nő kék kimonóban áll a tükör előtt. A festmény kifejezi Stevens érdeklődését a japonaise stílus iránt. Ő volt az egyik első, aki japán művészeti nyomatokat kezdett el gyűjteni Párizsban. A Kaei korban, több mint kétszáz év elkülönültség után, külföldi kereskedőhajók kezdtek el Japánba látogatni. Az ország a hosszú izoláció után nyitott a nyugati importok felé: főleg fotókat és nyomtatási technikákat szállítottak be. Japán műalkotások és tárgyak kezdtek megjelenni Párizs és London apró régiségboltjaiban. Az úgynevezett Japonaise divatba jött, egyre többen gyűjtöttek japán műveket, főleg ukiyo-e nyomatokat, melyek nagy hatással voltak a festményekre és a dekorációs művészetekre. Stevensre is hatott a stílus, ahogy James McNeill Whistlerre is, akivel baráti viszont ápoltak. Mindketten megjelenítették a keleti hatást festményeiken több női portrén keresztül. A La Parisienne Japonaise ennek egy jellegzetes példája. Szinte az összes tárgy a képen japán és valószínűleg Stevens saját gyűjteményéből származik. Via

Készülődés a díszes jelmezbálra (Ready For a Fancy dress ball), 1879
Sotheby's

1879-ben, a kép elkészültekor Stevens karrierje csúcsán volt, a korszak legsikeresebb művészei közé tartozott. Ez köszönhető volt támogató családjának, és a sokévnyi intenzív gyakorlásnak. A festmény Stevens otthonában készült a Rue des Martyrson, a Kínai Budoárban. A szoba és tartozékai jól dokumentáltak vizuálisan, de többen is írtak róla, például Robert de Montesquieu. Max Sulzberger így jellemzi: "Az angol parkra nyíló kilátástól eltekintve zöld pázsitjával, tavával és árnyalataival (az én luxusom, mondja a művész, ahogy mosolyogva megmutatja ezt az igazi oázist Párizs közepén), az ember úgy érezné mintha a Mennyei Királyság egyik téli pavilonjában lenne." Leír egy szobát is, ami a császári palotából származó dekoratív berendezésekből áll.

A kompozícióban Stevens egy hosszú fal elé rendezte alakjait. A vízszintességet a szoba bútorzata, az anyagválasztás, a padló és a szegélyek keretező hatása egyaránt hangsúlyozza, a hosszú, rózsaszín terítő középre irányítja a figyelmet. A baloldali kárpitozott széken ülő alak (a plüss, fantasztikusan dekorált puff mellett) bonyolult, szőrmével díszített bársonyruházatot visel. Nagyon érzékenyen festette meg, ahogy előrehajolva üdvözli a két fiút, akiket bemutatnak neki. Stevens ritkán festett le gyerekeket, de ők ketten különösen kifejezőek, ahogy személyiségjegyeik megjelennek. A jobboldali modell egy enyhébb, esztétikus ruhát visel, ami történelmi utalás az 1600-as évek előtti hétköznapi ruhák nyakrészére, bár nem számít jelmeznek.