Edmund Dulac - Izrafel. Edgar Allen Poe verséhez, 1922

És Izrafel angyal, akinek szívhúrja lant s akinek Isten teremtményei közt legédesebb a hangja. – Korán "Mennyben lakott Izrafel, Kinek szív-húrja lant"; Ily szép, vad énekkel Más lény nem énekel, S (a legenda szerint) csak rá figyel A csillag s kábán némul el, Ha felzeng e hang.

A zeniten kigyúl

S kábán bolyong Szerelmes holdkorong, Vágya virúl; Rőt villám lesi ébren (S nem szól az a Hét sem: A Plejád is tétlen) - Csend van az égen. S úgymond (a csillagok kara És mind, mi les, lapul), Hogy Izrafel láza a Lírája lágy szava, Ül, penget s dalba fúl - Mint az élet fonala, Lüktet a furcsa húr. De az égen lépkedett, Hol a bölcsesség szolgálat, Hol Isten a Szeretet, Hol a hurik szemsugarát A csillagban imádott Szépség ragyogja át. Igazad volt tehát, Izrafel, hogy gyűlölted A szűz érzés dalát; Babér-övezte bárd, Te legjobb, mert legbölcsebb! Légy víg sok éven át! Eggyé forr láng-dalod S az égi révület - Vágyad, gyászod, kéjed, haragod És lantverő heved - A csillag néma lehet! Igen, tiéd a menny, de itt És kéj- és jaj-világ; Virágunk csak virág, Az árny is, mit üdvöd vetit Minékünk napvilág. Jutnék oda fel, Hol Izrafel Lakozott, s ő lenne, hol én, Halandó dal nem csengne fel Ily szép-vadul szivén, Míg én merészebb énekkel Az eget betölteném. Radó György